Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1909-03-23 / 12. szám
Szinérváralja, 1909. Március 23. — 12. szám. Hatodik évfolyam. ■jáafv «' TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak'. Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint W fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. Alapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a .,Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = Évfordulón. 1909. március 20. Tizenöt esztendeje épen. Szivszorong- va tekintett minden magyar délfelé. Honnan máskor a tavaszi napsugár lágy fuvallata melengette a rügyező életet, honnan éltető meleg fakadt, onnan most hideg, fekete szellők száguldtak elő, hogy gyászba borítsák egy ország, egy nemzet minden fiának szivét. Turinból lesték a híreket. A táviró mind aggasztóbb s aggasztóbb hírekkel remegtett s mikor a szabadság dicső napjának évfordulója is elmúlt, a tavasz első napján itt hagyta magára, árván a magyar nemzetet szerető édesapja, Kossuth Lajos. Senki sem örült e tavasznak. A sziveket remegésbe hozó márciusi szellők fájó sebeket hoztak magukkal, a tavaszi verő- fény egy mélységes gyászba öltözött nemzetre süthetett. Nem volt magyar a világon, kit e nagy csapás porig ne sújtott volna. Szegény, gazdag, ifjú, öreg egyaránt megtörtén fogadta a hirt, hogy a nemzet atyja nincs többé, jóságos szelleme nem őrködik tovább szeretett hazája sorsa felett. Ez volt a gyász. Nemcsak külső megnyilatkozásában örökre feledhetetlen, hanem őszinteségében, a melylyel a szivekbe markolt. Mikor Turinból lassan, méltóságteljesen közeledett a nagy halottat szállító vonat, zarándokmenetek vonultak az egyes állomás helyekre s egész Magyarország ott A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRGAJA. Honvágy. (Heine Henrik költeménye, fordította Farkas Emil.) Olyan borongó vagy le máma, Minőnek rég nem láttalak, Sóhajba tör lelked siráma. S foly arcodon a könypatak. Gondolsz hazádra, amely távol A ködhomályban elmaradt ? Bevallhatod: gyakorta vágyói Élni hazád ege alatt... A nőre gondolsz, kinek gyöngéd Haragja olyan jól esett ? S ki úgy becézte minden gyöngéd, Hogy haragra nem volt eset ? Gondolsz-e rá nehéz időkben Hogy járt eléd sok jó barát? Tombolt hü érzelem szivökben. De ajkukat nem lépte át! Gondolsz anyádra, nővéredre, Kik úgy imádnak tégedet ? Hogy elolvadt e hevületre A jég makacs szived felelt? Gondolsz a fákra, madárkákra A kertben ott, kék ég alatt? Hol a szerelem első álma, Az első vágy s remény fakadt? volt a várakozók között. Mintha egy országot temettek volna. Mindenki sirt, mindenki zokogott. Gyászba borult a nemzet, hiszen szerető édesapját vesztette el. Embernek ilyen temetést még nem adott a történelem, mint a minőben a dicső, soha el nem feledhető magyart nemzete részesítette. Mintha minden magyar az ország szivébe összpontosult volna, hogy a legnagyobb magyar gyászpompáján részt vehessen. Ily impozáns tömeg, ily óriási résztvevő még nem tisztelt meg egy halottat sem. A régi római triumphatorok diadalmeneteiben lehettek ily nagyszámmal a résztvevők, a modern kor történelme nem tud példát reá. Száz és százezer ember haladt a gyászmenet mögött, megtörtén, könyezve. S ez adta meg azt a díszt, azt a fényes keretet, melyet semmi pénzen, kincsen megszerezni nem lehet. A szeretet, mely a szivekben lakozik ingyenes, de megszerzése ezerszerte nehezebb, mint minden földi kincsnek e világon. S a szeretet volt az, mely feledhetetlenné varázsolta ezelőtt tizenöt esztendővel Kossuth Lajos temetését. Aki azt látta, az soha el nem múló emléket szerzett magának, annak módjában volt szemlélhetni, mint gyászolja a nemzet szeretett édesatyját, legnagyobb fiát, feledhetetlen gyermekét. És ime csoda történt. Akit a hazai rögök eltemetlek, akit a sirhant ölelő karjai magába zárt, miként a modern Megváltó kilépett sírjából. Feltámadt s ujre él . . . Későre jár! Az est világa A nyirkos hótól oly komor. Ruhát elő! A társaságba Sietni kell! Oh, mely nyomor ! A villamoson. A villamos megállónál álltunk. Csak ketten : ő meg én. A czipőm orra egy kicsit kifeslett és rettenetesen kényelmetlenül éreztem magamat. Egyébként elég tisztességes volt rajtam a ruha, ha nem is valami különös vasalt eleganezia tükröződött róla. Ahogy úgy profilban megnéztem, igen csinos volt. Érezhette a tekintetemet, mert mindjárt felém fordult, reárri meresztette két csudálatosán kék szemét és szokatlanul hosszan nézett a szemembe. így szemben nagyon szép volt. Tizenhat éves lehetett. Volt benne valami a nagyvárosi gyereklányok merészségéből, abból a mindent tudó, mindent értő öntudatos tekintetből Nézett a szemembe, aztán tetőtől-talpig végig nézett rajtam, le a czipőmig és én úgy éreztem, mintha egy szempillantásig megállt volna a tekintete a fölfeslett czipőn. Végtelen szégyenérzet fogott el. Ő igen elegáns volt, a gazdag lányok elegáns ruhája volt rajta. Az arczán meg ott ült a tudat, hogy ő szép ruhát hord. Amig a villamos meg nem érkezett, nem mertem ránézni. Bántott a dolog szörnyen és elhatároztam, hogy bátor leszek. A kocsiban szemközt ültem vele. Ahogy elhelyezkedtünk, megint találkoztak a szemeink. Megint hosszan nézett rám, hidegen, lesújtóan, valami durva közöny volt a nézésében és már szinte remegtem a dühtől. A kalauz bejött kérni a jegyet. Előbb a nemzőt kegyeletében. Nem halt meg az, kit minden gyerek szive rajongó szerete- tével imád, örökké él az, ki nemzete szivébe temette emlékét. S Kossulh Lajos emléke örökkön-örök- ké élni fog. Minél messzebb halad a történelem, annál fenségesebben ragyog majd emlékezete. Az idő magával ragadja majd mindazt, mi benne emberi volt s a jövendőnek csupán egy félisten tündöklő, ragyogó példányképe marad. Boldog az a nemzet, melynek ilyen emlékei vannak, boldogok vagyunk, hogy a sors magyarnak teremtette Kossuth Lajost! Szentimrey Ferenc. imKztii kíiiijtás DtMi. A debreceni kereskedelmi és iparkamara, az Iparmüvészéti Társulat közreműködésével Debrecenben husvétkor iparművészeti kiállítást rendez. A kiállítás április hó 7-én délelőtt 10 órakor nyílik meg nagy ünnepséggel és április hó 21-ig lesz nyitva. A kiállítás megnyitására a magyar iparélet számos kitűnősége Ígérte megjelenését; nagyszámmal jelenik meg az Országos Magyar Iparművészeti Társulat küldöttsége is. Az iparművészeti kiállítás ritka meglepetés lesz Debrecen közönsége számára; olyan látványosságot tár eléjük, aminőben még vidéki városainkban nem igen volt részünk. A kiállítást a kamara és az Országos Magyar Iparművészeti Társulat közös megbízásából dr. Rácz Lajos kamarai s. titkár rendezi, hozzá intézendő minden tudakozódás. A kiállítás védnökei a kamarakerület hét vármegyéjének főispánjai és Debrecen szab. kir. város polgármestere. hozzá fordult, aztán állt énelém. Büszke méltósággal mondtam: — Szabadjegy. Mikor a kalauz kiment, megint összenéztünk. Ugyanaz a hideg, közönyös tekintet. És hosszan, szemérmetlenül hosszan nézett rám, egyben lenézett megint a czipőmre, azzal a mit- sem mondó, de rémes tekintettel. Tovább nem állhattam: — Ne nézzen úgy rám ! Nem bántottam én magát. Mért néz rám olyan bitang, gyilkos szemekkel? A leány meghökkent, de csakhamar megszólalt : — Nekem ilyen a nézésem, nem tehetek róla. — Hát nem haragszik rám? — Nem! — Akkor jól van, Isten áldja meg. Átértünk a hídon, indultam visszafelé. Ö ment tovább, mintha mi sem történt volna. Másnap pontban délután két órakor megint ott álltunk a villamos megállónál. A Lánczhidnál leszállt, megint bicczentett és ezzel vége volt. Harmadnap nagyon esett az eső. A kapu alatt álltam, nem volt esernyőm. Ö esernyővel jött. Intett, hogy álljak az esernyő alá. A szemembe nézett, úgy, mint régen, hidegen, fagyosan. — Mért haragszik rám ? kérdezte. — Félek magától, rettenetes hideg szemei vannak. — Nézze, nagyon szeretnék magával beszélgetni. Kisérjen el Budára. — Nagyon szívesen. Mit akar velem beszélni, azt se tudja, ki vagyok. — Nem baj, nem is vagyok rá kiváncsi. Van a maga nézésében valami rettenetes, valami
