Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1909-12-28 / 51. szám

(4) 1909. December 28. SZINÉR VÁRALJA 51. szám. ideig elfogadja a neki postán kézbesített lapot, annak árát még akkor is meg kell fizetnie, ha a lapot nem rendelte meg. Még érdekesebb az ítélet ama kijelentése és megállapítása, hogy az ilyen perekben nem az adós lakhelyén levő bí­róság az illetékes, hanem az, amely ott van, ahol a lapot készítik, vagy postára teszik. Elhalálozás. Hiripi és ivácskói Szuhányi Lajos szatmármegyei földbirtokos, törvényható­sági bizottsági tag, hosszas szenvedés után, folyó hó 20-án Szatmáron elhunyt. A haláleset hire mély részvétet keltett vármegyeszerte. Temetése folyó hó 22-én d. e. fél 9 órakor volt Szatmá­ron, melyen a gyászba borult családtagokon kívül Szatmárvármegye és Szatinár város elő­kelőségei közül számosán jelentek meg, meg­adva az érdemdús tősgyökeres magyar gazdá­nak az utolsó tiszteletet A gyászházban meg­történt végiisztességtétel után a halottat Csen- gerbe szállították, hol a részvétnek szintén im­pozáns megnyilvánulása mellett a családi sír­boltba helyezték örök nyugalomra. A hadsereg legöregebb századosa. Tröszt Antal cs. és kir. százados 55 éves szolgálat után. december végén nyugdíjba megy. Tröszt pályája élő bizonysága annak, hogy a derék, szolgálatát kedvelő és kötelességét híven telje­sítő altiszt a katonaság kötelékében mindig megtalálja előmenetelét és kiváló megbecsülé­sét. Tröszt sxázados ur ugyanis mint közember kezdte meg pályafutását. Galgóci születésű ma­gyar honos, kit 1855 ben soroztak be a cs. és kir. 5 huszárezredhez, mikor a 13. huszárez redet felállították. Trösztöt, aki már akkor őr­mester volt. oda helyezték át. Az olasz had­járatokban elnyerte az I. osztályú vitézségi érmet, majd a háború megszüntetésével áthelyezték a testőr-Iovasszázadhoz. Onnét őfelsége udvar­tartásához került mint törzsőrmester. 1884-ben őfelsége hadnaggyá nevezte ki s egyúttal ud­vari segédtisztté. Ebben az állásban lett főhad­nagy, majd százados, mindig büszkén emlegette, emlegeti ma is. Hogyan vitték az első karácsonyfát Frank­furtból Becsbe. Hogy mikor és hogyan hódilotta meg a fenyőfa az őt megillető helyet a kará­csonyi ünnepen, az még nincs egészen földe­rítve. Annyi bizonyos, hogy ez a térhódítás csak a 19-ik században történt. A karácsonyfát először 1817-ben gvujtoták meg Becsben. A szokást Frankfurtból hozta magával Alt Rudolf hírneves osztrák festő apja, aki Frankfurti, származású. Frankfurtban ekkor már elterjedt szokás volt karácsonykor fenyőfákat állítani és azokat földisziteni, Alt Rudolf a festő 1817-ben öt éves volt, de agg korában is folyton rajon­gással emlegette azt a napot, midőn először látta a karácsonyfát. »Soha bármily öreg leszek nem fogom ezt a szép napot elfelejteni, ami­dőn ötéves koromban először ültük meg a karácsonyt földiszitett fenyőfával.« A szokás azután a festő szülei révén hamar elterjedt Bécsben. Alt festő 1905-ben halt meg. Szénahordás vasárnap. Az igazságügymi­niszter kijelentette, hogy ha a földművelő em­ber nem fuvarozásként, hanem saját használa­tára vasárnap szénát szállított haza, cselekménye ipari munkának nem tekinthető és igy az a vasárnapi munkaszünetről szóló 1891. XIII. t.-c. 6. §-ában meghatározott, a közigazgatási ható- | ság elé utalt kihágásnak ismérveit fel nem tün- j teti. Következőkép annak elbírálása, hogy pa- naszlott elkövette-e Kbtk. 52. §-ában meghatá­rozott s az 1897. XXXIV. t.-c. 18. §-ának IV. pontja szerint a rendes bíróságok hatáskörébe tartozó vallás elleni kihágást, a rendes bíróság I hivatott megállapítani. Ingyen könyv a házinyultenyósztósről. A Házinyultenyésztők Országos Szövetsége, (Bu­dapest, Csillaghegy) a házinyultenyésztés nép­szerűsítése érdekében minden érdeklődőnek ingyen küldi meg a most megjelent ismertetőjét a nyultenyésztésről, amelyből bárki annyira megismerheti ezt a hasznos gazdasági mellék ágazatot, hogy maga is bele foghat a jövedel- i mező tenyésztésbe. Ezt a kezdést is megkönnyíti a szövetség azzal, hogy jó tenyésztő anyag beszerzését közvetíti, sőt vagyontalanoknak in­gyen is ad. A házinyulak vágását és gereznájuk i gyűjtését a Szövetség Csillaghegyi telepén, vala- | mint húsúk árusítását a Központi Vásárcsarnok- i ban megkezdték; a termékek tehát bármely mennyiségben értékesíthetők. Ben Blower gyilkost fog. —■ Irta: Zoltán Vilmos. — — Halló, Ben! Erre, erre! — kiáltotta a General Grant, fedélzetéről vagy féltucat hang Ben Blower felé, miközben többen a folyam közepén megállt hajó oldalán sietve lebocsátották a kötélhágcsót. Egy túlbuzgó fiatal matróz mentőövet do­bolt a vízbe. Ben Blower azonban tekintetre sem méltatta az otromba eszközt, mely elkezdett gyorsan lefelé úszni a vizen, elérni igyekezvén a habokban előtte táncoló finom panamakalapot. A vén matróz izmos balkarja hatalmas tempóban szelte a vizet, mig jobb kezével ka­bátja gallérjánál fogva viz fölé igyekezett tartani egy fiatal ember ijjedtségtől eltorzult arcát. A legényke néha-néha kapálózni kezdett, de Ben mindannyiszor megmártogatta, miközben halkan dörmögte: — Csak lassan, öregem, különben nem ju­tunk ki a szárazra! A fiatal ember végre is akaratlanul áten­gedte magát Ben Blowernek, aki a többiek hur­rázása közben elérte a kötélhágcsót, azt meg­kapta s jobb karjával erősen magához szorítván védencét, azzal együtt szerencsésen fejutott a fedélzetre. Itt a fiatal embert előbb jól megrázta a levegőben, úgy, hogy a szertehulló vizcseppek elől nevetve menekültek a körülállók, majd talpra bocsátotta védencét és nagyot fújt. — Az ördögbe is! — szólt kissé bizonyta­lan mosolylyal a megmentett — ha az az átko­zott kiálló deszka, melyről oly szép kilátás nyílt, meg nem billenik, akkor anyám legkedvesebb fiának nem kellett volna akarata ellenére hideg fürdőt vennie . . . Na, derék ember folytatta Ben felé fordulva s megrázva annak vizes kezét — kend nem fogja megbánni, hogy a szárazra húzta Harry Okley halandó tetemét! A fiatal idege rendkívül választékosán volt öltözve s átázott ruhája finom, világos szövetből készült. Igaz, hogy a hozzávaló értékes panama­kalap már vagy két mértföldnyire lejjebb úszott a Missisipi hullámain, de megmaradt aranylánca és ujjain nehány értékes gyűrű jómódot árult el. Egészben véve valami gazdag ültetvényesnek lát­szott a délvidékről. A csípős szél átjárta a két megázott ember ruháját s Ben azt ajánlotta, menjenek le a kazán­házba, melynek meleg és száraz levegőjében ké­nyelmesen száríthatják ruhájukat. Néhány matróztól s egy-két utastól követve, kik Ben Blowert még korábbi utazásokból ismer­ték s kiket a kalandos életű, vén matróz egyéni­sége érdekelt, lementek tehát a géphelyiségbe. Az utasokat főleg az a lehetőség vonzotta, hogy talán megnyillik Ben Blower szája s elmond egyet vagy kettőt mozgalmas életének esemé­nyeiből, melyekről legendák keringtek a Missi­sipi mentén. Az idegen finom szivarokat hozatott s a hajószakácsnál megrendelt egy négyfogásos vacso­rát Lafittevel és maderiával. ízelítőnek a hajó- suhanc pompás sherryt hordott körül. — Még jó — kezdte az idegen, mikor a kazán mellett egy lócán elhelyezkedtek — hogy itt északon estem a vízbe. Ha a mi texasi mo­csaraink valamelyikébe pottyantam volna, most már alligátorok lakmároznának a lábamszárából. — Hm, ön tehát taxasi — kerdezte Ben s eközben úgy tekintett az idegenre, mintha ez állítás valódiságában a legnagyobb mértékben kételkednék. — A ruházata igaz, hogy délies, de a kiejtése és arcának szabása után inkább yankeenek gondoltam volna. Az idegent kissé kellemetlenül látszott érin­helyen, mint távolabb hordva a gyöngyöző vizkarikákat. Majd elsimultak azok is. A viz fölé hajló szomorú füzek harmat-könnyeket pergettek alá a tó tükrébe, a felkelő nap izzó korongja pedig haragosan kelt fel a szemközti hegyek mögül, mint aki nincs megelégedve a világ sorsával... A király kézcsókja. Sztáray Irma grófnő, a néhai királyasz- szony udvarhölgye megírta emlékezéseit egy pompás könyvben, amely a minapában hagyta el a sajtót. E könyv mindenik lapja nemcsak kiváló elmeélről, jeles megfigyelőkészségről és eszményi nőiességről, hanem valóban értékes irodalmi talentumról is bizonyságot tesz. A fö­löttébb érdekes és valóban szép könyvből idéz­zük ezt a rövid fejezetet, melynek finom cizel- láltsága a kész irómüvész mesteri kezére vall. A könyv befejező fejezete ez. » ... Midőn most szomorú emlékezéseim végéhez értem, hódolatteljes hálával kell meg­emlékeznem arról a nagy jóságról, melyben engem az én uram és felséges királyom része­sített akkor, midőn Ő maga a végzetes csapás által földig volt sújtva. A gyászkisérettel Genfbe érkezett Bellegarde gróf főudvarmesíer hozta meg nekem üzene­tét: »Adja át üdvözletemet Sztáray grófnőnek, mondja meg neki, hogy szörnyű helyzetében méltóságteljesen viselkedett.« E kegyes szavak fölemelőleg hatottak reám. Éreztem, hogy ő Felsége egy pillanatig sem ké­telkedett abban, hogy én boldogan halok meg, ha azt a t rdöfést felfoghatom. Azon a helyen, hol a királynét ravatalra tették, a Burg kápolnájában, találkoztam leg­először a királyival. Szédülés fogott el, mikor hozzám lépett. — »Köszönöm mind azt, amit érte tett. .. Csak ennyit hallottam szavaiból s mikor kezemet megcsókolta, azt hittem, leroskadok előtte. Aztán fölkért, hogy másnap mennék ki Schönbrunba, mert igen sokat akar velem be­szélni a Királynéról. Szivet megható volt ez az én szomorú audenciám. Mikor átadtam neki a Királyné ezüst óráját sok kis függelékével s melyet halála órá­ján viselt, a Szűz Mária érmet, nagy vihar dúlt a Király lelkében s a nehéz könycseppek sűrűn peregtek alá arcára, mialatt a szomorú történet minden részletét elbeszéltem. Kívülem még az a nehány szál orchidéa volt e könnyek tanúja, melyeket a Királyné szive felől hoztam a Ki­rálynak. Mikor mindent elmondtam, pillanatnyi hall­gatás után e kérdést intézte hozzám 0 Felsége: »Vágott-e le a hajából?« — »Nem felség, azt nem bírtam megtenni, tudva, mennyire féltette haját.« — »Igaza van, jól tette«, hagyta helyben Ő Felsége. A hosszú audencia végeztével, mikor bú­csúztam, a Király újból megcsókolta a kezemet. Feljegyzem ezt. Nagy erényeit, Fényes tulajdonait, böl­csességét majd feljegyzi a történet, hogy be­szélhessen az utókornak egy nagy uralkodóról, Ez a kis tény, ez a két kézcsók, hadd be­széljen az ember szivéről... * Nos: erről a fejezetről szó esett nemrégi­ben egynémely kegyelmes urak társaságában. És az »irodalom grófja« volt az, aki akként nyi­latkozott, hogy a memoár-ok eme része nem­csak hivalkodó, hanem tapintatlan is ... A ne­mes és jeles grófnak nincs igaza. Mert soha igazabb, rokonszenvesebb és legfőkép: emberibb képet nem festettek a mi királyunkról, mint a fennebbi vázlat. A spanyol etikett rideg merev­sége sokszor feszélyezteti a korona viselőjét s ha béklyóit olykor leoldja magáról és nem ros­téit érzelmeinek emberséges módon kifejezést adni, úgy erről a grófnő nyugodtan számot ad­hat. A józan érlelem — ellentétben a poéta­gróf ilyetén fonák felfogásával — nem akadhat fenn ezen és sem hivalkodást, sem tapintatlan­ságot Sztáray grófnő emlék-irásainak egyetlen sorában sem találhat. Siri rózsák. Vergődik gyötrő Kínban a lelkem, S én fájó búmat Kacajban rejtem; Csengő kacajba, Vidám szavakba, S majd összeroskad E szív alatta. S mig nem is sejted, Mig nem is véled, Hogy a pokolnak Gyötrelme éget, Vig kacagásom Feltün sokaknak, — Síron is néha Rózsák fakadnak . . .

Next

/
Thumbnails
Contents