Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1909-08-17 / 32. szám
Szinér váralj a, 1909. Augusztus 17. — 32. szám. Hatodik évfolyam. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Színé rv áralj a“ szerkesztőségéhez Szinér váralj ára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt Arakon közlünk. = Becsvágy és önérzet. (F. É.) Az embereket kategóriákba osztó tudomány különbözőképen osztályozza a gondolkozó észlényeket. Megkülönbözteti faji, vérmérsékleti, vallási stb. különbözőségek szerint és sok mindenféle különböztetést von le belőlük, melyek csak úgy immel-ámmal állják meg helyüket. Az a bizonyos osztályozni szerető rendszer a sok között különbséget tesz az ambitiosus és a magát sorsának teljesen átengedő, szinte fatalistának mondható emberek között. S érdekes, hogy a becsvágyó embereket nem mindig sorozza egyben a rendkívüli észbeli tehetséggel megáldottak közzé. Annyi bizonyos, hogy a becsvágyat az észen kivül sokszor a szorgalom pótolja s viszont nem egy természettől nagy észszel megáldott individum elkallódik a szorgalom hiányának miatta. A szorgalom egyik legszebb jellemvonása a törekvő embernek. Szorgalom vezetett nem egyszer hatalmas felfedezésekre, találmányokra, melyek azután az egész emberiség jólétét szolgálták. De egyedül a szorgalom mégsem pótolhatja a tehetséget. Az emberi társas- együttlétből kifejlődött egynémely intézménynél feltétlenül szükséges a veleszületett talentum, mert enélkül azon a pályán, vagy művelési ágon sikerrel nem haladhat előbbre. Az ambitiosus embernek kisértő társa a lelki tulajdonságokban az önérzet, mely lépést tartva a becsvágygyal, annál nagyobb, minél nagyobb a törekvési hajlandóság az egyecíben. Ha azután a becsvágy túlteng, egyben túlteng az önérzet is, mely azután ütközőpontot képezve, igen sokszor fájdalmas tragédiákba viszi még a legjózanabbul gondolkozó, férfiút is. A napokban a fővárosban egy fiatal orvostudós önkezével vetett véget szépen induló életének, azért, mert becsvágyánál önérzete nagyobb volt s nem tudta elviselni azt a szerinte rut igazságtalanságot, hogy tizenkét esztendei munkás szorgalom, ernyedetlen kitartás nem termé meg jól megérdemet gyümölcsét s ott, a külföldön is, Írásbeli munkálkodása révén elismert orvostudóst nem méltatta az egyetemi magántanári, szinte teljesen értéktelen méltóságra. Ha nem is helyeselhetjük az önérzet ily nagyfokú tultengését, ha nem ismerhetjük el a fiatal, immár néhai orvostudor határtalan elkeseredésének teljes igazságosságát, másrészt sértett önérzetének ily nagyfokú kitörését meg tudjuk érteni. Ha körültekintünk a magyar egyetemnek, de különösen a budapesti orvos- egyetemek portáján, ugyan minő különösségek ötlenek első percben a szemünkbe ? Vájjon azt tapasztaljuk-e, hogy az érdemesek gárdája tölti be a katedrák legtöbbjét, vájjon csak a tehetségeseknek nyílik ott babér?! Nem, nem ezt tapasztalhatjuk. Amit egyetlen európai, de talán még tengerentúli egyetemen sem találhatunk, azt a budapesti orvosegyetemen esőstől tapasztalhatjuk. A legnagyobb nepotizmus kifejlődését. Neves apák, nagyapák, fiai, unokái foglalják el az egyetem tanszékeit s élősködnek a vérség szerinti kötelék busás kamataiból. Az egyetemi tanárok fiai mind legalább is magántanárok, hogy azután rövid időn belül rendkívüli s végtére rendes tanárokká váljanak. S nem tizenkét esztendei munkálkodás, tudományos búvárkodás, aszketai visszavonultság eredményeképen kapják e valóban tiszteletreméltó címet s jelleget, hanem tisztán azért, mert az apják vagy nagyapjuk hires orvostanár volt s igy mintegy az átöröklés tanának folyományaképen nyerik el szinte örökségül azt, amire becsvágyó s önérzetes emberek hiába törekednek. S itt találjuk az ütköző pontot, hol annak a fiatal orvosludor tragédiájának kipattanni kelletett. Ez az a pont, melynél a józan ész megáll s nem talál ki utat a sötét háttérből. Ez adta a fegyvert hezébe az életével immár leszámolt orvosnak s itt találjuk a mentségét annak a soha meg nem bocsájtható véteknek, melylyel önmaga s az egész társadalom ellen az öngyilkos vétkezett. Igazságot, világosságot, pártatlanságot kérünk. Ne türjük el, hogy az érdemet- lenek elzárják az utat az érdemesek elől s ne mozdítsuk elő nemtörődömségünkkel mi magunk azt, hogy a kiválók, a A „8ZINÉRVÁRAUA“ TÁRCÁJA. Emlékezés. Minden szavam egy-egy imádság volt, Minden szavam egy könyörgő sóhaj . . . Minden érzés bennem érte lángolt, Érte gyuladt bennem minden óhaj . . . A hűséget nem is én fogadtam, Ö volt, ki azt szentül esküdözte . . . S hogy hűséges mégis én maradtam, Lelkemet ő tépte, zúzta össze . . . Jobb is annak, ki a nőt e földön Lepkemódra tudja csak szeretni, Mert a nő, mig nincs hol lelket öljön, Hűséget csak addig tud hitetni . . . _____ Somlyó Sándor. Sóhajos éjszakák. — Irta: Ruttkai Jenő. — Könyökölve fekszem az ágyban, kifáradva, összetörve a semmittevéstől. Nehéz léiekzetet veszek— mindmegannyi terhes sóhajtások. Miért... nem tudom. A sóhaj futva, zokogva úszik körülöttem. Ráül a vállamra . . . keresztül bukik a fejemen ... beeszi magát a testembe ... a vérerekben fölkuszik az agyvelőmig: belém markol. Szunnyadó, poros hurokba kapaszkodik s az rikoltva pattan meg. Még érzem, bennem vibrál és már látom fejét ismét közeledni felém; a fej, két nagy szem s egy csomó haj. S ez elnyelt... Csak a fejem maradt meg belőlem. Gondolkozom . . . Ilyenkor jutsz eszembe te, meg egy borotvált képű gyerekagg, aki én vagyok. Ilyenkor, amikor az ingyen nap rám fekszik fenyegetőn, lomhán s számon kéri, mit tettél ? mi lettél! Ilyenkor jutsz eszembe. Csak ilyenkor. De ilyenkor mindég. Noha nem akarok gondolni sem rád. Nem azért, mintha gyűlölnélek: pedig szerettelek, de mert kell. Magam elé akarlak idézni. Jellemző vonásaid keresem, de nem emlékszem már reájuk. Nem maradt más belőled: két nagy, bámuló szem ; fekete haj; meg az a tudat, hogy tiszta vagy. . . rád gondolok. Talán azért, mert te is rám gondolsz most. Hozzád mentem. Másztam, hogy minél később érjek hozzád; féltem tőled; szerettelek. S mert beszélnem kellett. Az pedig kin volt. Én ülni szerettem volna csendben, kettesben . . . Eszembe jut, ha fölkelek, holnap ismét emberek közé kell mennem s megint beszélnem kell. Furcsa ez a világ. Mindenkinek kell beszélni, ha egy szót is. De kell. Különben szamárnak néznek. Akkor is beszélnem kellett. Te hallgattál. Ha te is akkor beszéltél volna. A hangok egybe folytak volna. Ölelkeztek volna lökve, szorítva! Ez oly szép lett volna. Nem tudom, miért lett volna szép, de szép lett volna ... Te azonban hallgattál. Miért nem én?! Majd elmentem lassan, lustán. Azt mondtatok rám : ki élt pedig azt sem tudtam, mi is az élet. Mert dolgoztam. Dolgozni könnyű. Ma már tudom, mi az, mert nem dolgozom. Ez is furcsa, mint sok más: nem dolgozni! ... Csak beszélni, csak gondolkozni ne kellene! Ez nehéz, kivált éjjel. Mikor az éjjel oly hosszú és sötét! . . . A szobánk ránk fekszik egész lomhaságában. Ketten vagyunk. Két nyomorék testű nyomorult. Ketten teszünk egy egészet. Ö meg én. Ö engem néz és én rád gondolok. Látlak. Egy mondásodban látlak: — Van csók, mely túléli a halált is, bár születése percében hal meg! Ezt mondtad. Nem tudom, te találtad-e ki, vagy sem„de a te szádból oly különösnek tetszett, különösen igaznak — már akkor is. Szinte mellbe vágott. — Megint bolond vagy! — mondta a másik felém s végig mászott tekintetével az arcomon. Megint őt nézed messzin, fájón . . . Hallom, hogy a másik szól hozzám. Érzem, hogy mondanom kellene valamit, hangosan, szóval. Ordítani: mi közöd hozzá! Nem tudok, pedig szeretnék, ha egyebet nem is, csak egy állati muszájhangot. De mikor ez is oly nehéz . . . Nézlek messzin, fájón! . . . Hallom a hangod is. Tiszta, magas, mintha erőltetnéd. Nevetsz, neveted az enerváltságom ... Bosszant, hogy
