Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-01-14 / 3. szám
(2) 1908. január 14. 3. szám A Széchenyi Társulatról. Az 1880-iki népszámlálás alapján feldolgozott statisztikai adatok megdöbbentő képét mutatták hazánk közmivelődési állapotainak: a magyarság térvesztésének. Szatmármegye társadalma történelmi házasságához hiven most is a feltárt helyzeten segítendő, a panaszkodás teréről a tettek mezejére lépett. Berencei Kováts Lajos, Csomay Imre, Tabajdy Lajos, Vozári Gyula, Böszörményi Károly, Domahidy Ferenc, Ujfalussy Sándor, gróf Teleky Sándos, Dr. Schlauch Lőrinc, Isaák Dezső, Jandrisits János, Jákó Mihály, törökfalvi Pap Zsigmond, gróf Dégenfeld József, Lehótzky János, Sarmaságh Géza, Szeőke Bálint, Rácz István s több jeles hazafinak együttes elhatározása alapította meg e célból az első magyar kulturegyesü- letet, mely 1882. december 28-án „Szatmárme- gyei Széchenyi Társulat“ név alatt életbe is lépett. Hazánk disze dr. Schlauch Lőrinc egykori bíboros püspök már az első alakuló gyűlésen félre nem érthető világos magyarázatát adta a Széchenyi Társulat céljának eme kijelentésével : „Nincs jegecedési pontunk e hazán kívül. Felvi- rulásunkra, többet mondok: fennállásunkra minden egyes karra, minden egyes szellemi erőre szükségünk van. Egyet nélkülözni szerencsélen- ség, egyet is ellökni, bűn volna.“ A Társulat céjául a) a magyar állam eszméjének általános elismerését és érvényt szerezni és az ehhez való ragaszkodást erősíteni, b) a mgyar érzelem gyarapítása és szilárdítása mellett a magyarnyelv ismeretét az idegen ajkú la- kososok között terjeszteni, tűzte ki. A cél tehát ki volt tűzve, az alakulás végrehajtva, de mint mindenhez, úgy ehhez is pénz és pénz kellett. Domahidy Ferenc, Böszörmény Károly, berencei Kováts Lajos, Finánczy Gyula, Szeőke Bálint és Bélteky Albert együttes buzgalmának sikerült rövid időn belül 18 alapitó tagot 2440 írttal, 7 pártolót 70 írttal, 260 rendes tagot 445 írttal összetoborozni, akiknek tagsági dijai ösz- szesen 2955 irtot képviseltek. — Szatmármegye közönsége pedig áldozatkészen évenkint 200 frtot ajánlott fel a Társulat céljaira. Az alap tehát megvolt. A kitűzött cél elérését a Társulat következőkkel iparkodott elérni: 1. A tanítók képzettségének előmozditá- sával, valamint az olvasni tudó nép szellemi táplálása végett hazafias irányú -könyvek kiosztásával. 2. A tanítók buzgalmának felkeltése és fokozása végett jutalmak kitűzésével. 3. Szegény iskolák tanszerekkel való ellátásával. 4. Szegény gyermekek részint felruházásával, részint tankönyvekkel való ellátásával. 5. Óvodák és menhelyek szervezésével az ifjú nemzedék megvédése és az iskolára való előkészitéssel. 6. A magyarnyelvet nem ismerő, irni-ol- vasni nem tudó felnőttek részére elsteli tanfolyamok szemezésével. A nép szellemi állapotának tüzetesebb kutatása felderité, hogy nálunk a népnevelés elhanyagoltsága mellett még sokkal magasabb állami érdekek forognak kockán s a társadalmi működés ily törekvések ellenében magára hagyatva sok részben tehetetlen, ha magasabb hatóságok nem támogatják működésében, ha anyagi erő fogyatékosságával célt nem érhet. Ily helyzetben lépett fel a nemes ügynek lelkes apostola Károlyi István gróf. Kimondá a jelszót, hogy a hazafias közniivelődésnek előmozdítására minden ember kivétel nélkül köteles vagyoni helyzetéhez mért arányban áldozni. Kimondá az 1 százalékos önkéntes pótadó eszméjét, melyet az 1885. évi október hó 8-iki vármegyei közgyűlésen tartott nagyszabású beszédének hatása alatt a vármegye közönsége egyhangú lelkesedéssel szavazott meg. A Társulat most már biztos jövőnek néz- hetet elébe. Akkori vezetői helyes érzékkel a kisdedóvás utján iparkodtak a magyar szót, a magyar érzelmet a gyermekek közvetítésével a családba bevinni. Erre fektette működésének fősulyát. Lassú, de céltudatos munkássággal 109 nyári gyermek- menheiyben készítette elő nemzedékünk zsenge virágait a magyarság felé való vonzódáshoz, a magyarnyelv elsajátításához; 24 éven át évi átlagban 7500 gyermeket számítva, közel 250000 gyermek részesült a Társulat által nyújtotta áldásban. ' Ez volt a Társulat 25 éves története. A magyar társadalmi és politikai életnek a partikulárizmus a jellemvonása. A magyar nemzet számára nézve mést ugyan nagyobb, mint valaha volt, de szaporodása nem áll arányban a többi európai nemzetek megnövekedésével. Minden más nemzet sovinistább nálunk, holott nekünk lenne a legnagyobb szükségünk ilyen érzelmekre. A magyar faj szuprematiáját nem külső esemény biztosította, hanem a magyar faj értelmi, gazdasági ereje és a magyar állameszme öröklött jogai. Vármegyénk magyarságának földrajzi elhelyezkedése oly szerencsés, hogy csak a hegyes-völgyes vidékein levő részein kell a nemzetiségekkel megküzdenünk. S Z I N_É R \^Á R A_L J A Szebasztiánó csak késő este jött vissza szekerén a városból. Az utat már mindenütt belepte a hó, hideg volt. A vén zsugori azonban nem fázott, mert a lelkét átmelegitette a tudat, hogy a vásár megint jó volt. Nagyon jó volt. A zsákja megint kiürült, az erszénye megint megtelt. Már messziről észrevette, hogy Alpánusz ablaka világos. Ez sz'eget ütött a fejébe. — Vájjon mint mit csinálhat ilyen későn ? 1 Amikor az ösvényhez ért, megállította a szekeret és nekivágott a hónak. Odalopódzott az az Alpánusz ablakához és bekandikált. És a szive verése is elállt a rémülettől. Alpánusz ott ült az asztalnál krétafehér arccal, lehunyt szemmel és a fal mellett álló figurák barátságosan bólogattak feléje. — Jézusom, Uram! — sóhajtott Szebasztiánó. De ekkor ott bent utolsót lobbant a gyertya. Koromsötét lett a szobában. Szebasztiánónak reszketett a szive a félelemtől. A vastag nehéz sötétségben — csak a hó fehérlett úgy, ahogy — csak tapogatózva, meg-megcsuszva, rettegve tudott visszajutni a szekérhez. — Mi történhetett? Mi történhetett? — só- hajtozta reszketve és megrántotta a gyeplőt. A falu tornyában akkor verte az éjfélt. A Az alföldi ’részen lakó magyarság tömörsége Szatmár-Németi sz. kir. város kulturális fejlettsége adja meg azon szilárd alapot, mellyel e küzdelmet célirányoson folytathatjuk. A társadalmi erők tömörítése, a Schulve- rein, Astra stb. nemzetiségi kulturegyesüietek intenzív és sovén munkálkodásainak példái. Társulatunk jelenlegi elnökének személyisége fogja a társulat jövő történetét irányítani, mely hogy dicsősségteljes legyen, engedje meg a magyarok Istene. M'fifiifßti, társulati jegyző. Farsang. A duhaj jókedvnek, a gondnélküli vigasságnak mos volna az ideje. A kalendáriom csinálok ugyancsak bő alkalmat nyújtottak erre az idén, hosszúra szabván a farsangot, csak kár, hogy az emberiség az adott viszonyok közt nem igen élhet ezzel az alkalommal. Mikor a cipő szőrit, nehéz benne táncolni. S hiába a hosszú farsang, amikor még rövid mulatozásra set élik. Bizony nem telik. És mégis, ha az ember végig néz ma egy bált, s látja, hogy minden pazar fényben úszik, az urak elegáns fekete öltözetben, a hölgyek méreg drága gazdag toalettekben, melyeket nem tesz olcsóbbakká az, ami belőlük hiányzik — pedig egy modern női báli ruha ugyancsak csonka öltözék — ha látjuk a költekezést, mely egy mai bálra fordittatik: azt kell hinnünk, hogy mind hazugság amit a mai ínséges időkről beszélnek, Írnak. Azonban a hiány bőséges báli toalett sok mindent elfed. Annyira kivágva nincsen, hogy el ne takarja a szivet. S ha bármennyire is dekol- tált a fiatal leány ruhája, azért az apai gondokba betekintést mégis enged. Azokból pedig van elég, több mint amennyi kellene. Komor, sötét gondok, melyeket a báli terem csillogó fénye nem képes felderíteni. Ezeket a gondokat a bál nem hogy mulatság létére enyhítené, de sokszor szörnyű mód szaporítja, sőt annyira megbillenti a háztartás és a lélek egyensúlyát, hogy a modern félszeg társadalmi felfogások által szorongatott családapát közel viszi a kétségbeeséshez. Ez a háttere a pompás képnek, melyet a báli terem felületes szemlélője oly káprázatosán csábitónak talál, hogy nem ismervén vagy elfeledvén a viszonyok rosszaságát, amit erről állítanak, mind valótlannak tartja. A farsanggal járó pompa egyike ama jelenségeknek, melyek karakterizálják közéletünket. Künn a didergő, rongyos alakok,, a fillér keresztet hajszoló éhes emberek, benn a mennyei élvezeteket áhítozó kicicomázott felebarátok, akik régi esztendő abban a percben halt meg. És jött fagyos, hideg fogait csigorgatva, az uj. Amikor az utolsó ütés is elhangzott, Szebasztiánó csudás, különös kis csoportot vett észre magával szemben az utón. Apró, fehér, merev kis alakok jöttek bicegve, valami rejtelmes dalt énekelve. — Jóságos ég — sóhajtott a szobrász. Az Alpánusz szobrai, amiket megvettem tőle 1 Megelevenedtek és mennek haza. Bizonyosan megtudták, hogy Alpánusz meghalt.! Leugrott szekeréről, lebujt az árok szélére és ott bujkált dideregve, félve, amig a rejtelmes csoport el ment mellette, halkan énekelve. A Ló megvadult és elvágtatott a szekérrel az éjszakába. Szebasztiánó hazatért. Forró láz csapott reá. Feltépte az ablakot. S akkor ott künt a sötét éjszakában feltűnt Alpánusz sápadt halotti alakja. Néhány tallért dobott az ablak párkányára és azt suttogta : — Visszahoztam a pénzedet, amit a szobraimért adtál. Mert a szobrok visszajöttek hirdetni, hogy Alpánusz nem halt meg, csak felszállt a csillagok közéi Isten veled! — Nini! Ki ez! Mi ez? Kit ábrázol ez a szobor ? Ugy-e magad sem tudod. Lám ez meg épen olyan, mint a Karmeliták süket sekrestyése. Ennek meg, — nézzete . ide — nincs szeme 1 Te toltad ki, te sánta ezermester! Hát ezért menjen be a városba? És hogy vissza kelljen hoznia figuráit azon mód. Nem, nem ment be. Kisétált a csermely mellé, aminek a tükrén itt-ott már hártya verődött és nekitámaszkodott egy deres fának. Már három napja nem evett és érezte, hogy közel a vég. Felsóhajtott: — Kedves szobrocskáim, Isién veletek! Maga sem tudta, hogy telt el az idő alkonyatig. Akkor megint bement hideg kunyhójába és meggyujtotta az utolsó gyertyavégett. A falon nagy lomha árnyékok csúszkáltak. A sánta szobrász lehajtotta fejét a karjára és a szemét lehunyta. És akkor különös dolog történt. A falon függő deszkán szorongó, szomor- kodó agyagemberkék megéledtek és mosolyogva barátságosan bó'ogattak Alpánusz felé. De Alpánusz nem mozdult. A lelke akkor már ott fent lebegett lilás fényben izzó csillagok között és lemosolygott a városiakra és a Sze- basztiánó ostoba szobraira.
