Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1908-12-22 / 52. szám

(4) 1908 December 22. SZÍNÉK VÁR AL JA 52. szám. is kapta a levelet, feleletet is irt rá hamarosan. Ez volt a felelete: »Drága öcsém, akárkitől tanultad, szépen dúdoltad fülembe labancz nótádat. Olyan szépen, hogy szeretnélek érette szivemre szorítani. El nem bocsájtnálak addig, mig ki nem szorítanám belőled azt a hitvány labancz lelkedet.« Több »nótát« nem dúdolt Ocskay Uram Bertóthy fülébe. Nemsokára fölötte károgták Újvár piaczán »nagy fekete hollók« azt az utolsó nótát: »kár, kár, kár . . .« Lampérth Géza. Játék a halállal Irta: Szekúla Jenő. — Nézett-e már uram egy kilőtt pisztoly füstölgő csövébe ? Bámulta-e már a falba lőtt lyukat valamelyik lovaskaszárnya udvarán ? Ér- zelt-e mámoros szédülést a vívóterem karbolos levegőjében, vagy tompa, nyomasztó érzés szál­lotta meg a lelkét? Igen. Nálunk az emberek verekszenek hiúságból. Mások, mert politikai kar­riert akarnak csinálni, de kevesen értik meg a párbaj költészetét. Kevesen. . . . A szobában félhomály volt. A szamovárban tea gőzölgött. a felcsapó kékes láng visszatükrö­ződött a biborfüggönyök bársonyán. Félig önma­gának beszélt. — Olvassa el hires emberek nyilatkozatát, ha az újságok meginterjuholják őket. Egyik sem őszinte. Egy sem mondta, hogy én hive vagyok a párbajnak. Ostobaság I — igy nyilatkoztak. A társadalom félszeg kinövése. De hát akkor miért verekedtek! Miért küldték ellenfelüket a másvi­lágra? Ha igazán hősök voltak, miért nem szál­fák szembe a társadalmi előítélettel ? Miért sze­gődtek harcosaivá annak az eszmének, mit ma­guk is dőreségnek tartanak? Vagy ha tették, mért nem állanak oda nyíltan a világ elé: Én párbajt vívtam, mert erkölcsös és tiszta megol­dásnak tartottam. Mert ez a legnagyobb, legköl- tőibb örökség, amit a letűnt századoktól átvet­tünk. Szebb, mint az amerikaiak utcai öklöződése és igazságosabb, mint a járásbíróságoktól kierő­szakolt ítélet. Mért nem tették? Kétszínű bátor­ságuk rosszabb, a nyílt gyávaságnál és lovagias­ságuk alakoskodás volt. Elmerengve nézett a lámpa kékesszinü vi­lágába. Gesztenyeszin haja selymes puhasággal gördült a homlokára, ügy tűnt fel, hogy az utolsó lovag ül előttem, talán testvére azoknak a ne­mes párisi fiuknak, akik oly hidegvérrel hajtot­ták a nyakukat a bárd alá. Egy rogi nemes csa- lág ivadéka volt és szakadozott, olykor követke­zetlen kitöréseinek megdöbbentő érdekességet adott az, hogy ma reggel párbajban agyonlőtte az ellenfelét. — Önök Don Kisottnak csúfolnak. Össze­hasonlítanak Cervantes hősével. Igen, a szélmal­mok hőse vagyok, mert szeretem a párbajt. Ujjászületek a vívótermek fülledt levegőjében és a kard csengése közben, Tassó stanzáinak zenéjét hallom. Idegeim lázban égnek, ha arra gondolok, hegy életem vagy hajszálon függ, azon a lehellet finom acélpengén, melynek bársony­markolata oly puhán simul a kezemhez. És a színház, a szerelem, szép asszonyok mosolya, a tavasz minden verőfénye nem olyan gyönyör, mintha két férfi kiáll valamelyik erdőszélre és addig lövöldöznek egymásra, mig az egyik gent­leman az erdőszélén marad. — Milyen különös! Nemde? Önök, akik csak a szélescsontu kávéházi caballerrot isme­rik, ezt nem értik meg. Pedig igy gondolkozott Bolyai János is és ezt érezte de Bruard is' aki a lovagok kódexét megírta, melynek lapjai örökké fehérek maradnak és a melynek szent tisztasá­gát a vincennesi erdőben kiömlött vérével pe­csételte meg. — Igen. Én szeretem a párbajt. Megértem annak költészetét, Habár ez tőlem nem erény, nem is bátorság, hanem gyávaságomnak a bizo­nyítványa. Félek a haláltól. Ne értsen félre! Attól a haláltól, a mely a hálószobában, orvossá- gos üvegek között éri utói az embert. És midőn két év előtt egy párisi orvos megjövendölte, hogy roncsolt tüdőmmel már nem bírom sokáig, a szemébe kaczagtam: Ah Monsieur ne higyje! Én nem tüdővészben fogok meghalni, hanem valamelyik erdőben csapja át tüdőmet a golyó. Vagy egy vívóteremben lehelem ki a lelkemet, ha a szivemet átszurja a rapir! Vagy vadkan tép össze vadászaton, háborúban esem el valami exotikus földön, de az ön gonosz jövendölése mégis hazugság marad.. — Azóta keresem a halált és játékot űzök vele. Mint a hogy az ember baccarat játszik és megkockáztatja a legvakmerőbb tételeket. Sokkal egyszerűbb lett volna talán, ha főbelövöm ma­gamat. De élni akartam, örülni a napsugárnak, mely az arcomat csókólja, mig eljő egy gentle­man és végrehajtja az ítéletet, a melybe már régen belenyugodtam. Azóta verekedtem Európa legkülönbözőbb vidékein. Olasz nobilikkel és pá­risi chevalierekkel. Néha lelkiismeret furdalásaim voltak. Hamis kártyás vagyok, — szóltam, — aki játszik, bár tudja, hogy nincs veszteni valója, felveszem a halálos küzdelmet egy ismeretlen emberrel. Én aki semmit sem veszthetek, azzal, aki talán kockára teszi mindenét. Sokszor el­hagyott az erőm. Néha szándékosan ügyetlenül vívtam, de a födetlenül hagyott mellemet nem merték átszűrni. Szerencsém volt a szerencsét­lenségben és a halállal való viaskodásban én maradtam mindig a győztes. Nemde különös ! Hány ember van, aki vé­letlenül belekeveredik egy pár bajba és örök­életében azt siratja. Kimennek az utczára s az első villamos elgázolja őket. Ö, mi vagyunk a hősök, kik nem futunk előle, hanem daczosan szembe nézünk vele. S képzelje, én, a vézna, erőtlen, akit egy szélfuvásra köhögési roham fog el s éjszakánkint láz gyötör, rettegett hősnek vagyok kikiáltva, apadassinak, és mindezt azért, mert nem volt félteni valóm. — Ma reggel még reméltem. Hisz tudja. Belekötöttem Maróthy Györgybe. Félelmes cél­lövő, a Montecarlói galambversenyek hőse. A sértés nagyon súlyos volt. Pisztoly párbajban állapodtak meg. Az elmúlt éjszakát rendkívül jól töltöttem. Meg fogsz halni — gondoltam ifjúságod teljében, mig szép asszonyok csókja ég az ajkadon, barátaid ünneplése közben. Talán még néhány arany is marad a zse­bedben, mint Zrínyinek az utolsó kirohanáskor. Szerelmes asszonyok fogják olvasni írásaidat és megsiratják virágos ifjúságodat. Ó, hisz, ha az embernek már nincs remélni valója az élettől, még mindig joga lehet egy szép temetésre! A segédeim furcsán néztek össze, hogy reggel a doktorral értem jöttek. Szegény Don Kissot, — gondolták magukban. Most is pózol. Jókedvűnek tetteti magát. holott tálén nirai sze­retne. ó, ha tudták volna, hogy a szivem öröm­mámorban reszket. Hogy nem temetésre készü­lök, hanem lakodalomba! A poros utón a tavaszi orgonák illatát éreztem, a kocsirobajban szerelmi dalok csendültek felém. Köhögési roham fogta el. Halovány arca vérpirossá vált. Az ablakhoz lépett. Felrántotta. A tavaszi est üde lehellete egész erejével csa­pott be. Állott-e már uram, harminc lépés távolság­ban egy jól irányzott pisztoly csöve előtt? Hal­lotta-e a halál angyalait elsuhanni a füle mellett? Érezte-e az erdők illatát, a föld szerelmének ujjongó hymnuszát vagy tompa üres lehangoltság vett erőt a lelkén? Én állottam ott. Kezem nem remegett a fegyver ravaszán. Nyitott szemmel bámultam arczába a halálnak. Kissé ingadozva tettem meg előre az öt lé­pést. Ellenfelem alakja összeolvadt a kék égbol­tozattal. A kilencedik olvasásnál felkaptam a fegyvert és lőttem. Nem találtam. Előre jött ő is öt lépéssel. Arca láttam halálsápadt voll. Szivem vadul dobogott. Szeme­met félig lehunytam, hogy utoljára szívjam ma­gamba az áprillisi szellő illatát. Milyen boldogság volt. A föld, a rét, az erdő tavaszról és szere­lemről suttogott. Ö nem tévedhet. Az egész csak húsz lépés távolság. Teljas alakommal állottam szembe. Karjaimat kissé széttártam, hogy annál biztosabb célpontul szolgáljak. Néhány másod­percig célzott, fegyvere a szivemnek volt irá­nyítva. Éreztem rejtélyes erejét, melyet sok évi gyakorlat, a pisztoly titkának kitűnő ismerése és nagy képességei nyújtottak neki. Az egész talán csak egy pillanatig tartott. . . . Ekkor felkapta a fegyvert. Belelőtt az üres levegőbe, a pisztolyt messze, maga fölé emelte. Az égen néhány bárányfelhő űzött. Hideg borzongás futott át rajtam. Szememet elborította a düh. Ez ellenfelem nem gentleman. Nem adna kegyelmet annak, aki nem kérte és akire ez halálos sértés. — Ne a felhőkkel párbajozzék, hanem velem. Kiáltottam át hozzá vadul, megfeledkezve minden illemről, amit a kódexek, a galanteria és a lovagias mérkőzésben köteles udvariasság elő­írnak. Befejezettnek tekintettem a viadalt. Futot­tam egyenesen a kocsim felé. A párbajt nem akartam folytatni. Segédeim ijjedten kapacitáltak. Ha nem békülnek ki, tartsák be legalább a föltételeket. A második golyóváltást. Engedni voltam kénytelen. A gentlemanlike erősebb er­kölcsi érzésünknél. Félállottunk. Hallottam a fák gúnyos sóhaj­tását. Számoltak. Minden összeborult körülöttem. És a harmadik olvasásnál, úgy lőttem főbe, hogy azt se mondhatta, hogy köszönöm! Elhallgatott. Cigarettáját szórakozottan tette le az ezüst müvü hamutartórá. Az ablakon át a szomszéd erkély felől, idehallatszott a zongora- játék elhaló akkordja, Nem lehetett tisztán ki­venni, talán Moszkovszky szerelmi keringője volt. Felállolt. Az órájára nézett. — Ostobaság volt. Pillanatnyi felhevülésben. elkövetett gyilkosság. Várnom kellett volna. Né­hány pillanat és én esem össze holtan, megváltva minden szenvedésemtől. Most szöknöm kell innen. Holnap reggel utazom. Hova ? Még magam sem tudom. Valami messze földre, ahol elnyomott népek küzdenek a szabadságért. Talán nagyobb szerencsém lesz abban a játékban, ahol a har­cot ágyú erő mellett vívják s nagy emberi igazságok forognak kockán. Az ismerőseim azt fogják mondani, hogy bolondság, de azért mégis a legokosabb, amit tehetek. HÍREK. Tisztelt olvasóinknak boldog karácsonyt kívánunk! Lapunk jelen számához címzett utalványo­kat mellékeltünk. Kérjük mindazon t. olvasóinkat, kik a »Szinórváraljá« t az 1909-ik évben is járatni akarják, hogy a megrendelés tartamára járó elő­fizetési dijakat ezen utalványlapokon 1909. január l-ig beküldeni szíveskedjenek, nehogy a lap szét­küldése akadályokba ütközzék. A hátralékosokat pedig kérjük, hogy hátralékaikat postafordultával küldjék be, mert .a nyomdának mi is tetemes összeggel tartozunk miit halauc xtalanul ki kel! egyenlítenünk. Kerületi képvisel. A tiszántúli kerületben megüresedett tanitóképviselőségre az egyházak Uray Gyula derecskéi tanítóra szavaznak, kinek megválasztása bizonyos. Esküvő. Gerber Béla szinérváraljai gyógy­szerész e hó 18-án házasságot kötött Szűcs Iboly­kával. Az uj pár házasságkötés után nászúira indult Párisba. Jegyzőválasztás. A szinérváraljai segédjegy­zői állásra december 14-én egyhangúlag Szabó Ede okleveles jegyzőt választották meg. Vármegyei közgyűlés. Szatmárvármegye tör­vényhatósági bizottsága dec. 29-én rendkívüli közgyűlést tart, melyen többek közt az újonnan rendszeresített avasi főszolgabírói járás tiszti­karát fogják megválasztani. Hir a választókerületek beosztásáról. Fen- tartással közöljük azt a hozzánk jutott hirt, hogy Nagybánya város egymagában választókerület lesz. mig az eddigi kerületből több község Nagy- somkuthoz lesz beosztva. Szinérváralja vagy választókerületi székhely lesz, vagy Aranyos- megyeshez fog kapcsoltatni. Az arra illetékesek­nek mindent el kell követni, hogy Szinérváralja legyen a kerület székhelye. Illusztris képviselőn­kön nem múlik a dolog, de innen alulról kell mozgatni a követ. Ha egyebet nem tesznek, leg­alább egy jól megokolt előterjesztést intézzenek a képviselőtestületből a belügyminiszterhez. Né­ma gyermeknek az anyja sem érti a szavát. Egyházátcsatolás. Régi vágya a nagykárolyi gör. kath. egyháznak, hogy a nagyváradi egyház­megyétől a munkácsihoz csatoltassék. Ez most rövid időn belül teljesülni fog. A pápa f. évi junius 21-én kelt brevejével elrendelte a pa- rochiának a munkácsi egyházmegyébe kebelezte- tését. Az átvétellel és átadással a bécsi apostoli nunciust bízta meg, ki e feladatot apostoli fel­hatalmazás alapján a szatmári püspökre ruházta át, ki erről az illetékes hatóságokat már értesí­tette és a közel jövőben az átadást foganatosí­tani fogja. Orvosi áthelyezések. Dr. Fekete Sámuel a 31. számú közös gyalogezredtől a szatmári 12. számú honvéd gyalogezredhez, dr. Lacheta Brúnót az 5. számú közös gyalogezredtől a kassai 5. számú honvéd-huszárezredhes, mint tartalékos segédorvos-helyettesek áthelyeztettek.

Next

/
Thumbnails
Contents