Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-02-11 / 7. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: FABIAN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizétési dijak a „Szinérváralja" szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Mlegj elenilt minden kedden Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Császár katonái. (F. É.) A hadsereg, kiváltképen a tisztikar az jelenleg, mely a társadalmi rend érdeklődését különösen magára vonja. Ez a théma nálunk, szinte mindenkoron aktuális, mert a hadsereg, mely külön államot képez az államban, mindig szolgáltat okot arra, hogy a társadalom élénk érdeklődése valahogyan le ne lohadjon. Majd egy kard affér, majd egy hihetetlen katonai ítélet az, mely a polgári társadalom neheztelését, sokszor felháborodását idézi elő. Noha az érdeklődésnek ily módon való ébren tartása egy cseppel sem járul hozzá ahhoz a kellemes viszonyhoz, melynek a polgárok s katonák között lennie kellene, mégis tapasztalhatjuk, hogy ez ellentétek, melyek az elválasztó felületet mindig szélesebb és szélesebbre szakítják, nem szűnnek meg, sőt hova tovább mind gyakrabban ismétlődnek. A katonai állam polgárai most ugyancsak előtérben állanak, mert az élet nehézségei őket sem kímélték meg s a tisztikar szintén azok sorába lépett, kik az élet küzdetmeit a fizetés emelés segélyével óhajtják megkönnyebbiteni. A társadalom, értve alatta a polgári társadalmat, noha a bérharcoknál mindég azok pártján szokott állani, kik a kenyér hozzáférhetőségét megkönnyíteni szeretnék, ez esetben vegyes érzelmekkel szemléli azt a küzdelmet, melyet a császár katonái a létért való harcban viselnek, mert a sympathiájával nem ajándékozhatja meg azt az osztályt, amely a mi különös viszonyainknál fogva, mindég és mindenkor magát szeparálni igyekezett minden polgári elemtől, avagy befolyástól. Aktuálitást kölcsönöz e kérdésnek még az a körülmény is, hogy jeles költőnk: Földes Imre, mai cikkünk címén katonai drámát irt, mely szinte brutális kézzel markol belé a katonaság, a mi katonáink bel- életébe s vakító fénnyel világit belé annak képtelen világfelfogásába és sötét mélyébe. Közönség és sajtó egyértelműen átérezte e dráma igazságát, mert noha a császár katonái belügyeikbe, még a legsandább szemnek sem engedtek bepillantást, mégis lehetetlen volt nekik a teljes és tökéletes elzárkózás minden polgári hatás, befolyás, avagy nexustól. E katonai dráma, — úgy hiszem mindnyájan ismerjük a sajtó elismerő kritikáiból — leplezetlenül és igaz kézzel tárta fel ama sebhelyeket, amelyeket elrejteni immár lehetetlen. Nem lehet szankcionálnf azt, még a mi különleges helyzetünkben sem, hogy állam legyen az államban, külön törvényekkel, paragrafusokkal önálló s teljesen különböző intézményekkel. Nem lehet tűrni azt, hogy a polgári társadalom, csupán azért, mert a katonai nevelés egy lehetetlen torzszülöttet táplál emlőin, továbbra is örökös rettegésben tartsa azt az elemet, mely az államot tulajdonképpen alkotja, de mindenesetre fentartja s létezéséhez mindenben hozzájárul. Más országokban, hol nemzeti hadsereg elképzelhetetlen okból nem alakulhatna, ott mindenesetre gondoskodás történnék arról, hogy az ily heterogén elemekből összeállított tömeg kellőképen féken tartassék és semmiféle erővel ne rendelkezzék a munkás, kereső társadalomnak terhére válhatni. Még a müveit s katonai szervezetében annyira kiváló Németország sem tűrné el azon katonai túlkapásokat, melyeket nálunk, egyes bőrükbe nem férő hadfiak maguknak megengednek. Ott már régen túl vannak azon, hogy vájjon a katona szolgálaton kívül viseljen e fegyvert, avagy sem. Németországban a katonák, értve alatta a tiszteket, szolgálaton kívül majd mindig polgári ruhában járnak. Vájjon akadna-e nálunk, tisztelet a kivételnek, ki ne akarna uniformisával hódítani épen akkor, mikor a nehéz szolgálat nem fárasztja? Mind e gondolatokat a katonai fizetés emelés kérdése ébresztette fel bennünk, ez változtatta ki ama keserű igazságokat, melyeket fennebb elsoroltunk s ezekben találjuk okát annak is, hogy a polgárság egy cseppet sem tud felmelegedni azon, hogy a katonatisztek, noha az élet drágasága reájuk épp úgy nehezedik, mint a civil népségre, mondjuk, hogy mindezek dacára sem tud a tiszti fizetések emeléséért lelkesedni. Majd ha elérjük azt az időt, hogy katonaság és polgárság egy testvéri egészet képez egymással, ha mindazok az ellentétek, a melyek évek folyamán a két tábor közti jó egyetértést akadályozták, melyeknek meglétele pedig elsőrendű kérdés, meg fognak szűnni s az „egy akol, egy pásztor“ bibliai jelentősége e téren is bekövetkezik, mi leszünk az elsők, kik a haza bátor védelmezőinek jobb sorsát tőlünk telhető módon igyekezünk előmozdítani. Mindaddig azonban ne kívánják s nem is kívánhatják tülőnk azt, hogy ilyen viszonyok között valamivel is hozzájárul junk ahhoz, hogy az élet nehéz terhét megkönnyítsük a „Császár katonáinak»“ Sajtónk és kisiparunk. A sajtó maga az élő nemzet. Amilyen a nemzet, olyan a sajtója és megfordítva. A nemzet kívánalmai úgyszólván, összes életiiyilvánu- lásai a sajtóban tükröződik vissza. Egészséges sajtó, egészséges lelket képes belehelni a nemzet SZINÉRVÁRALJA TÁRCÁJA. Az élet forgatagából. i. Olvad a hó. Ebéd után kiált az utca sarkára. Oda, ahová azok szoktak állani, kiknek nincs rá pénzük, hogy fényes kávéházak márvány asztalánál kedélyes tracscsolás közepette szürcsölgessék a fekete kávét és szívják melléje a finom szivart vagy az egyptomi cigarettát. Ott állt. Kopott ruhája fénylő szövetéről visszamo- solygott a gyönge télvégi, koratavaszi napfény. A napfény, a melyben bujosdit játszott az üde szél. Azt nézte ő. Semmi mást, senki mást. Akárcsak a társai. A társai, kiknek kopott ruhája szintén fénylik a szövetéről visszamosolyog a télvégi, koratavaszi nap . . . Onnan, ahol állt, elfogyott a fény. Az illatos, koratavaszi szél, mely a napfényében bujós- dit játszik, az árnyékot is megjárta. A társak összébb vonták, magukra húzták a kopott felöltőket s mentek. A dolgukra. Ő meg onnan az árnyékból nézte, még egyre nézte, mint olvad, mint tűnik az ő jelene, az ő jövője, az élete, mindene . . . Olvad, fogy, — sóhajtotta. Úgy tett, mint a társai : magára vonta elnyűtt köpönyegét, ment, bement a hivatalába s leült az íróasztal mögé. Odakünn pedig lassan tovább olvadt a hó . . . így ment a dolog szó nélkül, ha rábíztak valamit. Ha meg nem bíztak, ült és gunnyasz- tott. Ennyije maradt hajdani szépreményü, nagy- jövőjü uraságából. Ült és gunnyasztott és nézett. Ő tudta, hogy mit. Gondolkodott, min? Azt is csak ő tudta. Nem szólt, hát nem is tudhatták. — Mi bajod János ? — Semmi. — Bánt valami ? — Bánt. — Mi ? — Semmi. —- Fáj valamid ? — Tudom is én. — Szólj már ? — Hisz beszélek. A gyalogjáró aszfaltjáról vékony erekben folydogált le a sárgásbarna szinü viz, mely úgy ragyogtatta picike hullámfodrocskáit, mint ahogy ragyog a bűbájos eozin. [JA viz apró tavacskákba, barna pocsolyába kanyargóit bele, melyeken aranyos tűzzel égtek az úszó keringő szalmaszálak, mint ahogy izzik az opaleszcensz üvegbe beleégetett nap arany sugárkévéje. II. Elégia a Jánosról. — János, ne lebzselj, itasd meg a galambokat. Megtette. — János, menj a postáért. Megtette. ■— János, hozd rendbe a kerti virágágyakat. — Küldjünk orvosért? — Van is orvos . . . — Hogyne volna. Tudod Palánkán lakik. — Hahaha . . . (Van nevetés, melytől félünk, van kacagás, melynek hallatára megremegünk.) — Miért nevetsz ? — Hát már azt se szabad ? ! Élő arany, folyékony arany . . . Rendbe hozta. Felkelt, kiment a kertbe a nagy diófa alá.
