Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-11-24 / 48. szám
(2) 1908. November 24. SZÍNÉ rv áralja 48. szám. tetben el van hanyagolva. Nem akarjuk most már talán tizedikszer felemlegetni azokat a sült gesztenyéket, amelyeket masok kikapartak a parázsból s a községnek csak meg kellett enni, csupán azokra szorítkozunk, amelyek az idegen szemeit is megbotránkoztatják. Ilyen mindenek előtt az a szomorú állapot, mely a gyalogközlekedésoél mutatkozik. Gyalogjárónk nincs. A világítás oly gyatra, ellenőrizetlen, hogy az ember koromsötét éjszakákon neki megyen a lámpaoszlopnak s összetöri magát. Ha még a betörőkkel történnék meg ez a szerencsétlenség, hadd fájna az ő fejők, hiszen úgy sem kapnak más büntetést; de a vasútállomásról hazafelé igyekező, békés, adófizető polgárok sem mentesek a lámpaoszlopok merényletétől. Tűzoltóságunk nincs. Még a réginek a felszerelése is elgondoztatott. A heti- és országos vásárokon nincs rend. A rendőröknek csúfolt községi szolgák, kik hétről- hétre váltakoznak, szánalmas alakjai a piacnak, kik inkább gyámólitásra szorulnak, semmint hogy rendet tarthassanak. A községi elöljárósághoz tartozó esküdtek kézbesítői, küldöncszolgálatot végeznek, holott nekik, mint tanácsbelieknek, a tanácsteremben a helyök s tekintélyök által is hatniok kell. A község főterén mocsár fenyegeti elnyeléssel a járókelőket. Ezeket csak úgy hevenyében ragadtuk ki a sok baj közül, melyek orvoslása szégyenkezés nélkül nem késhet. Ezeknek a kívülről is szemlélhető szomorú tényeknek a láttára önként felmerül az emberben a kérdés, hogy Szinérváralján talán nem is fizetnek községi pótadót? Hej, az a sok szegény ember keservesen érzi, hogy bizony fizetnek itt, még pedig jócskán. A községi közmunka sem megvetendő szolgálmány. Nos hát, tisztelt elöljáróság, több gondot, több körültekintést kérünk a község jövedelmeinek s a közmunkáknak megosztásában, felhasználásában ! Tessék elkészíttetni már egyszer azt a bizonyos községi szabályrendeletet, hadd tudja az elöljáróságban mindenki a maga kötelességét, hadd ismerje jogait, hatáskörét! Legyen mindenki felelős a maga munkájáért s akkor nem lesz rá ok, hogy minden hatalmat egy kéz szorítson meg, a mulasztásokért meg ne legyen kit felelősségre vonni. Az esküdteket tessék beosztani önálló munkakörbe. Ezekre az állásokra tekintélyes emberek választassanak kevesebb fizetéssel, kik a választást megtiszteltetésnek tekintik s nem egyedüli kenyérkeresetnek a fizetést. Tessék rend- szeresittetni egy községi kézbesítői állást. A szolgák fizetése és szolgálati körülményei úgy ren- deztessenek, hogy lehetőleg állandó emberek legyenek felfogadhatok. A községi közmunkák első sorban a legforgalmasabb helyek rendbehozására fordittassanak. Általában pedig tessék szakítani a régi, roszul alapozott költségvetéseknek újra, meg újra lemásolásáról s évekint érvénybe helyezéséről, hanem tessék gondoskodása tárgyává tenni, hogy miképpen lehetne újabb jövedelmeket teremteni, miképpen lehetne a beálltak meg. Az érdekes közlemények utáni cserkészetben kitalálták az úgynevezett körkérdéseket, melyekkel szélcsendes időkben (mikor a vén boszorkány, a politika alszik) egyenesen az Írókra utaznak. A lapok az írókra? Hohó! Hiszen az lehetetlen. Hiszen még a tövisbokor is, mely pedig szintén arra van teremtve, hogy szúrjon, tépjen, megkíméli a jámbor méhet, szelíden engedi meghemperegni a rózsája kelyhében, letépi töviseivel a hozzá dörzsölöd ő bárányok gyapját, de a méhek csápján gyűlő himporhoz hozzá nem nyúl; hogy ami mézzé lehet, legyen mézzé. De mindegy, azért mégis csak jöttek a körkérdések. Nem a mi sajtónk kezdte, hiszen ha az kezdte volna, abbahagyná, hanem a francia sajtó kezdte — azért honosult meg és félni lehet, hogy még jobban elharapózik. A reporterek, kivált a nagy mellékletes ünnepi számok előestéin megindulnak, mint a Betiehemesek, minde- niknek van egy külön ötlete, melvlyel lihegve, fontoskodva állít be az íróhoz. A feladott kérdések ilyenformák : Melyik volt életének legszomorubb napja ? Melyik a legszebb emléke ? Mi vitte az irói pályára ? Hogy szokott dolgozni f S igy variál ez in infinitum. A reporter szerény, csak ötven sorra valót kér, de megelégszik kétszáz sorral is. Az író töri a fejét, huszonnégy órai halasztást kér. A reporter megadja kegyelemből, megjelenik másnap és jegyez, mialatt az iró elbeszéli neki, amit egy keserves éjszakán át kigondolt s ezzel lerótta a rá kivetett adót, mivel hogy kénytelen vételeket legcélirányosabban felhasználni s a közönség előnyére fordítani. Elvégre nem maradhatunk ítéletnapig ázsiai viszonyok között s nem lehetünk csak masinák, melyek minden ész, számítás nélkül darálják le a beléjök dobott pörkölt kávét. Több elevenséget, urak, és több sikert! Rab. Püspökbeiktatás. A tiszántúli református egyházkerület f. hó 17—20-án tartotta szokásos őszi közgyűlését. E közgyűlésnek a többiek felett az adott nagyobb vonzó erőt, hogy a gyűlés első napján történt az újonnan választott püspöknek Főtiszteletü Erőss Lajos urnák hivatalában megerősítése s beiktatása. Nagyon sokan voltak, kik csupán ez ünnepélyen való résztvevős okából keresték fel e napokon messze, távoli vidékekről is a kerület központját, Debrecent, úgy a lelkészi, mint a világi részről. Elannyira, hogy azoknak, akik nem magáncsaládok vendégeiként érkeztek, nehéz volt szállást találni a vendéglőkben. A közgyűlést megelőzte f. hó 16-án délután 4 órakor az elhunyt püspök bold. eml. Hegymegi Kiss Áron emlékezetét felújító kegyeletes gyászünnepély a főiskola dísztermében, azt szorongásig megtöltött közönség részvételével. Az ünnepélyt a főiskolai énekkar nyitotta meg egy finoman előadott gyászénekkel. Majd a legidősebb esperes Nagytiszt. Dávidházy János ur állott a felolvasó asztal mellé s »Megemlékezzetek a ti előttetek járókról« bibliai intés nyomán indokolta egybegyülekezésünk célját s rajzolta meg lelkünk előtt újra boldogult püspökünk hatalmas alakját. Az ünnepélyt a főiskolai énekkar zárta be egy zsoltárunk dallamára írott halotti énekkel. Meghatott lélekkel hagyta el a nagyközönség az ünnepély helyet elmélkedve a haloLtak felett, mely az egyszerű, de igazságot kereső, szilárd akaratú néhai nagy emberünket illette. Másnap délelőtt 9 órakor nyitotta meg ugyancsak a legidősb esperes imája, ezt követő- leg a főgondnok szokott tartalmas beszéde a közgyűlést, mely a megalakulás után áttért a püspök választásra vonatkozó szavazatbontó bizott- ság jegyzőkönyveinek felolvasásara. Kitűnvén azokból az eredmény, az elnökség 4 tagú küldöttséget nevezett ki az újonnan választott püspök meghívására. Megjelenvén az uj püspök a főgondnok kérdésére kijelentette, hogy püspöki tisztet elfogadja s az előtte felolvasott esküt kész letenni. E kijelentések után a közgyűlés tárgyai másnap d. e. 9 órára halasztatván a 10 órakor megkondult összes harangok zúgása mellett megindultak a közgyűlés tagjai »a lelkészek palás- tosau, világi tagjai diszmagyarban, a főiskola díszterméből a híres nagytemplomba. A közgyűlés tartama alatt a főiskolai kisebb tanácsteremben — s igazgatói — dékáni hivataI volt vele, hiszen a lappal nem köthet ki, a lappal jó lábon kell állnia. A lap tehát megkapja | a maga egy kolumna anyagát ragyogó irói nevek | felvonulásával s a szegény iró is megkapja másnap egy másik lap reporlerét egy másik körkér- j déssel. Én sokszor megtréfálom a jő fiukat, kikre egyébiránt lehetetlen haragudni. Túibátrak, néha I kellemetlenek, de annyira érzik, milyen fontos do- í logban járnak, hogy az okvetlenül imponál az embernek. — Tisztelteti a szerkesztő úr és kéreti, sziveskedjék a körkérdésünkre felelni. — Melyik szerkesztő? — Az »Arany füst« szerkesztője. — És mi légyen az a körkérdés ? — Hogyan végződött az első szerelme ? — Hm. — ügy e fifikus egy kérdés ? — Fifikus, talán nem. Hanem korai — kezdem tréfára fordítani a dolgot. — Legalább nálam. Hátha még be se végződött az első szerelmem ? — Csak negyven-ötven sorra valót kérek. Már adlak Beöthy, Herczeg, Ambrus, innen megyek majd Gyulaihoz. Ezzel kihúzza ceruzáját s lesi, hogy mit mondok. — Ön aztán nyélbe üti ugy-e, amit mondok ? — kérdeztem tőle. — Természetesen. Csak a schlagwortokat jegyzem fel, ha a memóriám cserben találna hagyni. — És a többiek már készen vannak ? — Már szedik, lók szobáiban gyülekeztek össze a testvér ág. hitv. ev. és református többi kerületek küldöttei, a vidéki egyházi és világi képviselők, a debreceni más hitfelekezetü, egyházi és iskolai hatóságok — valamint a debreceni külömböző polgári hatóságok képviselői, a főiskolai tanárok és egyéb vidéki vendégek. A debreceni nagy ref. egyház presbyterei s képviselői az egyház tanácstermében s hivatalos helyiségeiben gyülekeztek össze. A hosszú menet igy állíttatott össze: Diszruház főiskolai akadémiai hallgatók; 2. a püspök és a főgondnok; 3. az esperesek és az egyházkerületi főjegyző; 4. a testvér ágostai hitv, evangélikus és a református egyházkerületek küldöttei ; 5. a tiszántúli református egyházmegyék gondnokai, az egyházkerületi tanácsbirák és jegyzők; 6. a debreceni külömböző polgári hatóságok képviselői; 7. az egyházmegyék egyházi, világi képviselői; 8. a vidéki egyházi és polgári testü- tetek hivatalos képviselői; 9. a debreceni nem református egyházi és iskolai hatóságok képviselői ; 10. a debreceni ref. egyház presbyteriuma s a református tanítói testület képviselői; 11. a főiskolai tanárok; 12. a vidéki férfi vendégek; 13. a főiskolai akadémiai hallgatók; 14. a főgimnázium 7. és 8-dik osztályának; 15. a tanitó- képezdének növendékei. A hölgyközönség a templom keleti karzatán foglalt helyet jegyosztással korlátolt számban. Csaknem félórát vett igénybe a menetben résztvettek elhelyezkedése, kiket belépésükkor már áhítatra hivó orgonaszó fogadott. A püspök a főgondnokkal s esperesi karral az Urasztala körüli bekerített helyiséget foglalták el, majd a menet tagjai sorrend szerint hátuk mégett és oldaluk körül foglaltak helyet a padsorokban. Az elhelyezkedés után a főiskolai énekkar emelte lelkünket fenséges szárnyalásu énekével a Teremtőhöz. Majd a gyülekezet »Jövel Szent Lélek Ur Isten!« éneke után a püspök felmenvén a szószékbe, erőteljes hangon s mégis mély alázatosságban elrebegett imájával egyesité lelkeinket a megsegítő kegyelem s áldásért való esedezésben. Ezután az egyházkerület főgondnoka gróf Degenfeld József ur tudatta a gyülekezettel a püspökváiasztás eredményét s az egyházkerületnek ezt a megerősítő határozatát, felhívta a püspököt az eskü letételére. Erőteljesen, még a nagy templom legtávolabb részeiben is megérthetőleg hangzott el az eskü az ajkairól. Erre következett a három hivatali korra legidősebb esperesnek a püspök fejére kézrátétellel beiktatása hivatalába a legidősb esperes imája kíséretében, melyet a püspök térdreborulva fogadott. Orgonaszó alatt történt meg a főgondnok s esperesi s egyházmegyei gondnoki karral való ünnepélyes kézfogas, melynek bevégezte után az uj püspök egy szépen kidolgozott s tartalmas beszédben ismertette vezérlő elveit a hitélet fejlesztés, a lelkészképzés, a tanügy s felekezetközi beke ápolása terén. Még az egyházkerület esperesi s gondnoki kara részéről Sütő Kálmán — — Ne nehezteljen meg, ha egy őszinte kérdést intézek önhöz. — Csak tessék kérem. — Tud ön úgy írni, mint Herczeg ? Éles, szürke szemeit csodálkozva emelte rám. — Úgy ? Dehogy ! Hogy tudnék én úgy írni? — Az mondja, hogy nem tud és mégis azért kereste őt fel, hogy valamit elmondjon, amit ő gondolt ki. És ön azt meg meri írni. — Hát mit tegyek ? — A természetes az ellenkező volna, ha ön gondolna ki valamit és azért keresné fel Her- czeget, hogy aztán ő irja meg azt maguknak. A reporter elgondolkozott. — Csakhogy amit én gondolok ki — jegyzé meg, — azt Herczeg nem merné megírni. Elmosolyodtam. Az bizony igaz lehet. Egy másik alkalommal arra a körkérdésre kellett felelnem : »Hiszek-e a babonában és különösen melyikben ?« Miután megfeleltem a repor- ! temek, alu véletlenül unokaöccse a szabómnak, I viszonzásul arra kértem, hogy adjon át tőlem egy üzenetet a nagybácsijának. — Nagyon szívesen, — felelte. — Mondja meg neki kérem, hogy küldjön egy kis posztót, amiből én kabátot varrók magamnak. Nem értette el a célzást, elmondta Friedman urnák. De annak már volt annyi természetes esze, hogy összeszamarazta: »Te bizonyosan megfordítva értetted — mondá, — ő küldi a posztót és én varrom a kabátot.« így vagy amúgy véve, kétségtelenül egyike a legnagyobb ostobaságoknak, hogy az írótól, aki
