Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-10-13 / 42. szám
42. szám. mert a haza történelmét megismervén, lehetetlen, hogy az iránt szeretetre ne buzduljon. Ez irányban munkálkodni pedig hazafias kötelessége minden művelt magyarnak, kinek e cél érdekében való munkálkodhatásra a magyerok Istene tehetséget adott. Akkor aztán nem lesz alkalma többé senkinek mulasztással vádolni e község társadalmát, amely igv „jobb jövőre“ érdemes lesz. Fel tehát a munkára! Alakítsunk községünkben mielőbb egy történelmi — monnjuk „Rákóczi Társaság“-ot, mert ez hazafiul kötelességük, ha méltó gyermekei akarunk lenni a mi édes magyar hazánknak.*) Tere. *) Még a járdától, vasúttól, polgári iskolától is fáznak a mi embereink, pedig ezeknek anyagi előnyök is van. Gyengén állunk itt lelkesedés dolgában. Szerk. (2) 1908. Október 13._______ _________ Tani tók gyűlése. A szatmárvármegyei általános tanítóegyesület szinérváraljai köre ez évi rendes közgyűlését e hó 7-én tartotta meg Szinérváralján az állami iskolában. A gyűlésen jelen volt Sprenger Ferenc kir. s. tanfelügyelő és Nagy Lajos helybeli gondnoksági elnök is. Buti Vince jegyző elnökölt a gyűlésen, mig az uj elnököt megválasztották. Schwanner Rezső gyakorlati tanítása, a szolgálati pragmatika megállapítása és Ziher Mihály barla- falui áll. tanító felolvasása foglalkoztatta agyülés tagjait. Elnökké Irinyi Sándor helybeli áll. elemi iskolai igazgatói választották meg nagy szótöbbséggel. Gyűlés után közös ebédre gyűltek össze a tagok a Központi vendéglőbe, hol a Szincsánné remek konyhája általános dicséretben részesült. Buti Vince költői szárnyalásu elnöki megnyitó beszédét egész terjedelmében itt közöljük. Tisztelt köri gyűlés! Ismét összegyűltünk egy év múltával, hogy tanácskozzunk. Tanácskozzunk anyagi javaink biztosítása és erkölcsi függetlenségünk kivívása felett s ennek biztosabb elérhetése végett tudásunkat növeljük, szellemi látókörünket tágítsuk az önképzés által. De hát szükségünk van-e nekünk arra, hogy anyagi javaink biztosítása és erkölcsi függetlenségünk érdekében tanácskozzunk ? Igen! Mert lakozzék bár sziveinkben a legnagyobb hála és elismerés az 1907. évi XXVI. és XXVII. t.-c. intézkedései iránt; elismerjük bár, hogy a legutóbbi években javult is a hazai tanítóság anyagi és erkölcsi helyzete, annyit mégis férfias bátorsággal ki kell jelentenünk, hogy vannak még a hazai tanítóság anyagi és erkölcsi függetlenségének testén olyan sebek, Hej, de nagy sora is volt ennek, mig idáig jutottak. Sok szenvedésen, még több könnyhullaj- táson kellett Margitnak keresztül mennie, mig ez a házasság létrejöhetett. Hiszen a megye, az ország legelső birtokos nemei, sőt nem egy mágnás sarjadék versenyzett, a hatalmas apa lányának kezéért. Nem Margit szépsége vonzotta őket, hiszen manapság a szépség a házasságoknál nem igen esik a latba. Hanem igenis vonzotta őket apja erős befolyása a kormánynál, de főleg az a sok-sok millió, mit Bánhidy Margit apja után örökölni fog. Szemerey Béla megyei aljegyző volt. Mint ilyen ő is hivatalos volt a megyei ünnepségeken. Itt ismerkedett meg vele Margit. Szemerey, mint óvatos hivatalnok, köteles udvariasságokban részesítette, de egyetlen szóval sem lehetne kárhoztatni őt, mintha komolyan udvarolni akart volna a leánynak. Az ő élete hajója akkor már biztos part felé közeledett. Fülig szerelmes volt Kazay Magdába, tiszteletes Kazay László gyönyörű leányába. S a leány viszontszerette őt. Már csak napok kérdése volt, hogy megtartják az eljegyzést s a fiatal szerelmes pár boldogan építgette a jövendő színes fellegvárait. Ekkor jött a megyei bál. Szemereyl is bemutatták a főispán leányának és Margit első pillantásra halálosan beleszédült Szemerey hires égszínkék szemébe, fülig belészeretett az igénytelen aljegyzőbe. Margit, mint jónevelésü leány, mindjárt feltárta szive titkát apja előtt s a hatalmas férfi, ki előtt reszketve állt meg minden földi halandó, színé rv Áralja melyek orvoslásra várnak s kiáltó szóval kérik a gyógyítást. Férfias bátorsággal kell kinyilatkoztatnunk, hogy anyagilag még most sem állunk a velünk egyenlő képesítéssel biró más hivatalnokokkal, állami tisztviselőkkel egy sorban; hogy még most is tapasztalunk mellőzést, mint amilyen legújabban az állami tisztviselők lakbérének felemelése, amiből egyedül a tanítóság maradt ki. Ezen és más, mindyájunk előtt ismeretes bajokon, a jelen gyűlésünkön is tárgyalandó szolgálati pragmatika van hivatva segíteni. De férfias nyíltsággal kell kimondanunk azt is, hogy e tapasztalt mellőzés minket bánt, sért, munkánkra bénitólag hat s ha a tanítóság — bízva egy jobb jövőben — nem is csügged el végképpen s magyar hazáját igazán szerető tanítóhoz méltóan, hűen végzi is nehéz feladatát: még sem nézheti ölhetett kézzel a mellőzést. Fel kell emelnie kérő, figyelmeztető s ha kell: tiltakozó szavát, hogy igy végre eljöjjön az a kor, mely után buzgón epedez a tanítóság ajka, amikor nemcsak szóval, de tettel is elismeri minden széles e hazában, hogy a tanítóság nemzet-, állam- épitő nagy fontosságú munkájára, segítő kezére szüksége van annak, aki komoly célú szent lelkesedéssel akarja nagygyá, hatalmassá tenni mi magyar hazánkat s ekkor eljön a tanítóság anyagi és erkölcsi függetlenségének bizton várható ideje, amit kíván is önmagunk, a társadalom és forrón szeretett drága magyar hazánk érdeke. Mert hiszen csak az anyagi gondoktól ment tanítóság képes — egyedül hivatásának élvén — úgy munkálni, hogy ama nagy cél: a haza java, boldogsága, a nemzeti művelődés gyorsabb fejlődése minél előbb elérhessék s biztosabbá, maradandóbbá tétessék. Eme magasztos célt azonban csak tudással felfegyverzett, szellemileg a korral lépést tartó, a tökéletesedés utján előbb-előbb haladni akaró tanítóság képes a siker biztos reményével, eredménnyel szolgálni. Erre pedig a képességet csak a folytonos önképzés hozza meg számunkra, amit egyesületi életünk, e társaság is hivatott elősegíteni. Tehát szükségünk van folytonos munkálkodásra, meg nem szűnő önképzésre! Igen! Mert: mit ér a virág illat nélkül? Mi a madár szárny nélkül, ha nem repülhet a végtelenbe? Mi a dal báj nélkül? Mi a szív érzelem nélkül? S mi a lélek szellem nélkül?! Nézd meg a legragyogóbb alkotást, ezt a tündérbájos világot. Ennek minden eleme munkás, a legkisebb porszemtől a legvakitóbb égi testig. Benne minden zsong-bong, éled, terem, alakul, tökéletesedik és magasra tör! Az élet munka s a munka élet. Amint a gyenge kis virág lassú fejlődés után nyer illatot s igéző csalfa szint s amint a sas hosszú próbálgatás után repül a csillagok hona felé: úgy a lélek is csak fejlődés után lesz megadta magát imádott gyermeke patakzó köny- nyeinek. Másnap a főispán személyesen látogatta meg Szemereyt. Ez elsápadt a hatalmas főur köszöntésére s nem tudta mire vélni a büszke, Bánhidy Leopold, nemes leereszkedését. A főispán ötölt, hatolt, nehezére esett a beszéd e kényes ügyben, de végre is győzött az apai szerétet s elmondta jövetelének célját. Leplezetlenül beszélte a bámuló fiatalembernek, hogy leánya a megyebálon belészeretett s azóta se éjjele, se nappala s ő nem akarja, hogy leánya, egyetlen féltett kincse áldozatul essen szerelmének. Azért jött ő személyesen, hogy felbátorítsa a fiút s ő kérje fel, kérje meg leánya kezét. Szegény főispán, mire befejezte mondókáját, homlokáról csak úgy csurgóit a verejték, oly nehezére esett magát ennyire megaláznia. Szemerey Béla pedig csak bámult, mint aki elé a sustorgós villám csapott le. Nem tudta ébren van, avagy álmodik csupán, hiszen Dárius kincse fekszik előtte, csak ki kell nyújtani kezét, hogy az övé lehessen a Bánhidy nemzetség mesés vagyona. Bánhidy Leopold nem engedte szóhoz jutni. Mig arcán gúnyos mosoly vonaglott keresztül mondá: — A választ pedig öcsém hozd el személyesen kastélyomba, hadd örüljön neki az én kicsi Margit lányom. Ezzel eltávozott. Szemerey még soká bámult utána, egészen mig a négyes fogat felverte por teljesen eltakarta jövendő apósa hatalmas termetét, szellemmé, melyek minden vonása hódit, minden sugalma szent s minden munkája dicső! Amint elharvad a virág, ha az ég harmatja nem permetez reá: akként tompul a lélek is, ha munkásságod nem csepegtet reá üdítő balzsamot, melytől magasbra vágyik, hogy képzeletének szárnyain bebarangolja az ideák honát. »Tökéletesedj!« ezt irta alkotónk a teremtés könyvének legelső lapjára; ezt lehellette be az emberi szívbe. Szivedben ég az eszme, szent lángja folyton dobogtatja azt s nemes érzelmeket ültet belé, hogy virágozzanak. Ápolnod kell ez érzeményt, mert csak ennek jelenléte sejteti veled, hogy te vagy az ember, a teremtés koronája, a legszentebb lélekkel megáldott alkotmány! Igen! Alkotmány vagy ! Egy világ van benned teremtve, melyet magadnak kell újjá teremtened, melynek magad vagy a gondviselője, melynek magad lész a mindenhatója. S e világnak — melyet az Égnek honából bir legszetebb ajándékul — teremts koronát! Olyan koronát, melynek legszentebb, legdrágább kövei: a tiszta érzelem és szent áhitat, legfőbb éke pedig: a tökéletesedés. Törj magasra! Oldozd fel a lelket bilincsei alól! Adj neki szárnyakat; hadd járja az be az érzelemtől vezettetve — mely tiszta, szent legyen — a tudásvágytól ösztönözve, mely igaz legyen, a haladás, a felvilágosodás, a tökéletesedés leg- elrejtettebb útjait is. Hadd jöjjön az onnan drága kincsekkel megrakottan vissza. Engedd vágyni, hagyd kutatni, segítsd tökéletesedni! . * Nagy költőnk, Kölcsey mondá: »Csendes magányban fejtik a talenlom, Világi zaj közt állandó karakter.« S valóban juthat-e ahoz csak egy kicsinyke fény is az édes napsugárból, kit börtönének falai elzárva tartanak? Juthat-e szellem a lélekhez, ha az börtönében mindentől elzárva, lebilincselve ül ? Az erő társaságban fejlődik. Ne engedjük azért erőnket a magányban elhalni; vigyük azt a társaságba, hol a megpróbáltatások között, mint az arany a tűzben, megtisztul s egyszersmind fényt, erőt, állandósodást nyer. Tisztelt köri gyűlés! Különösen a mi pályánkon, a mi munkamezőnkön van szükség a tiszta érzelemre, a szent áhítatra és tökéletesedésre; nekünk kell magasra törni, folytonos munka áljai képezni magunkat, fejleszteni, állandósítani erőinket, hogy végre-valahára jobban, teljesen elismerjen bennünket az általunk felnevelt társadalom számottevő tagjának, nélkülöz- hetlen és megbecsülhetetlen szervének, mert bizony még ma is — hál’ Istennek, hogy nem mindig és mindenütt — sokszor, sok helyen és sokképen a lenézett pária szerepére van kárhoztatva a magyar tanítóság. Munkálkodjunk azért mig nappal vagyon; fejlesszük erőnket, öregbítsük tudásunkat. Csak most ocsúdott fel bámulatából. A fényes, kápráztató ajánlat kis időre eltompitotta agyvelejét, de most már tisztán állott előtte a helyzet. A főispán megkérte leánya részére a kezét. Felkacagott. Micsoda ábrázatokat meresztenek majd reá hivatalnoktársai, ha tudomásukra jut az eset. Ha ő mondaná el nekik, el sem hinnék, bolondnak tartanák. Félelmetes szerencse. A főispán veje! Hirtelen eltorzult homloka. Hát Magda! Mi lesz a tiszteletes leányával ? Hiszen egész lelke, minden idegszála hozzá vonza. Most már ő is izzadni kezdett. Agyát a benső kavargó gondolatok szinte elkábitották. De csak rövid ideig tartott a bensőjében dúló nemes felbuzdulás. A gazdagság zöldszinü démona győzött. Izgatottan kereste elő fiókjából azokat az illatos, rózsás levélkéket, melyeket Magda gyöngysorai ékítettek. Összekötözte őket s rövid száraz levél kíséretében, melyben az ő leveit kéri vissza, — ha ugyan megvannak még — elküldötte a leánynak. Másnap ünnepies díszbe vágta magát s megkérte a főispán leányát. A világ talán régen bámult olyan nagyot, midőn az eljegyzés hírét hordták széjjel a velin- papirosra nyomtatott meghívók. A lakodalom is megtörtént. Semmi sem zavarta meg azt, ha csak az nem, hogy Magda úgy eltűnt hazulról, mintha soha otthon se lett volna. Némelyek szerint a vizbe ölte magát, mások szerint világgá bujdosott. De ugyan ki is törődik egy ártatlan falusi liba cselekedeteivel?! Szemerey rá sem ért volna. Annyira igénybe
