Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-01-28 / 5. szám
Szinérváralja, 1908. Január 28. — 5. szám. Ötödik évfolyam. SZINERMALJA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. / Só » L •*? »*: , V " v f. Előfizetési árak : Egész évre G korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér, aiegj elenili. minden kedden. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : ZEr^röX-Á.iKr istvákt. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizétési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Fordulat. (F. É.) Az immár tűrhetetlen nyomasztó gazdasági helyzetet ime várakozáson felül gyorsan könnyebbség váltotta fel. A világpiac szűkös, pénzviszonyai, minden magyarázható különösebb ok nélkül, mintegy varázsütésre, megváltoztak s a pénzpiacot uraló nagy pénzintézetek, állami bankok rohamosan szállítják le, szinte hihetetlen magas kamatlábukat. Mintegy szorongó álom után, oly örvendetesen lélegzenek fel azok, kik e kellemetlen situátiő következményeit fel tudták fogni. Hiszen már világváltságról rebesgettek s csakugyan Mammon imádatára épült templomok félelmetesen recsegtek, ropoktak, mindent összeomlással fenyegetve. A pénzügyi leveli békák, a rossz viszonyok javulását egy sokkal későbben beálló időre jósolták s ime az igazság reájuk cáfol s a tűrhetetlen pénzügyi helyzet, ime rohamosan kezd kialakulni, hogy normális kereteiben ismét elheíyezkedhessék. A rendkívüli és szokatlan nyomasztó pénzügyi viszonyokat különféle okokból igyekeztek kimagyarázni, de valódi kiforrására senki reá nem tudott jönni. Valóban nehéz is egy olyan komplikált szerkezetű gép hibájára reáakadni, mint a minő gépezet a nemzetközi pénzpiac mindent felfaló s megőrlő mechanikája. A legvalószínűbb oknak fogadhatjuk el azt, hogy az amerikai nagy trösztök bukása magával sodorta a világpiac ijje- dősebb elemeit s azok féltett tőkéiket mihamar igyekeztek biztonságba hozni, vagyis a jól jövedelmező vállalatokból kivonni. A tőkeerős országok természetesen ezen tőkelevonásokat kevesebb megrázkódtatásokkal szenvedte el, mint azok, melyek tőkéik nagyrészét külföldön szerezték be. Ezeknél a tőkeelevonás katasztrófa jellegével hatott. S sajnos azon országok közé sorolhatjuk Magyarországot is, mely vállalkozásainak tőkéje legnagyobbrészt külföldi befektetésben találja s igy a tőkeelevonások, szinte debacle szerűen hatottak országunk közgazdasági helyzetére. A hitel megszorítás sok virágzó vállalatot döntött romlásba és sok millió veszteségnek okozójává. Haszna pedig belőle senkinek sem volt. A nagy bankok ez idei osztaléka nagyobb lesz az előző évek osztalékánál, de vajon a részvényesek eme kisebb fokú nyeresége helyre tudja-e majd pótolni az elvesztett, elbuktatott kliensek jövőbeli hiányát. Semmi esetre sem. A jövő igazolni fogja, hogy a nagy intézetek kishitű kapzsisága erős nyomokat mutat majd a következő évek eredményeiben. A mely ország háztartásában az adóilletékek az .adózó egyedek elárverezése utján hajtatnak be, az az ország elvesztette létjogosultságát, mert adózó egyedeit teszi tönkre. A mely pénzintézet tehát adózó egyedei- nek existentiáját tette tönkre, el vesztette reménységét egy szebb, fejlődő képes jövő iránt. Nem akarunk sötét jóslatokkal disso- náns hangokat vegyíteni a megkönnyebült pénzpiac örvendetes hallelujáit, de annyi bizonyos, ha a váratlan fordulat, hirtelen minden indokolás nélkül pénzbőséget teremtett akkor, mikor senki sem várta, nem volt szabad megengedniük, hogy a pénzügyi váltság oly sok és indokolatlan áldozatot követelt lényen. Mindenesetre az immár túlhaladott nyomasztó helyzet sokak okulására szolgált s rá vezette azokat, kik keservesen szenvedték meg eme igazságot, hogy kevés tőkével vállalkozni még e legbiztosabb, legkevesebb kockázattal járó vállalatokba sem szabad bocsájtkozni, mert az ördög nem alszik s egy esetleges tőkemegszori- tás, mint aminő az elmúlt esztendő csapása volt, tönkreteheti a legmegerőltetőbb szorgalom, kitartás és munka gyümölcsét is. Örömmel üdvözöljük a nem várt fordulat bekövetkeztét s csak azt kívánjuk, hogy a sors ilyen megpróbáltatásoktól, mint a minőkkel az elmúlt esztendőben nem csak országunkat kiváltképen, hanem az egész világot meglátogatta, — a jövőben megkíméljen. A kisiparosok szellemi önképzése. A kisiparosok óriási számaránya osztálya az, mely miként a múltban, úgy manapság is a társadalom mostoha gyermeke, melynek jajszava csakis a nyomorúság határáig hat, de tovább a jólét küszöbéig már nem bir jutni. Közéletünk faktorai korszakalkotó munkával foglalkoznak anélkül, hogy működésük delejébe belevonnák a társadalmi élet páriáit, a kisiparosok elfeledt ügyét. Világos, hogy e nélkül munkájuk meddő, akik pedig ezen fennakadnak, nem kutatják deductive az indító okát és pedig azért, mert hiányzik hozzá a jóakarat. Kevesen vannak, kik a kisiparos sanyarú helyzete javításán tépelődnének, de az a kevés egy egész hatalommal ér fel, mely valóban elszántsággal j küzd az ügy igazvoltáért. SZINÉRVÁRALJA TÁRCÁJA. Az országút vándora. Itt van hát újra abban a városban, ahonnan húsz évvel ezelőtt boldogan elindult. Boldogan, csupa színes reménnyel az élet himes mezejére. Ifjan, alig huszonháron évvel vállán. Azt hitte, hogy élete épen olyan lesz, mint ábrándjai, mint azok a fellegvárak, melyeket esténként ágyában fekve, egyre, folyvást építgetett. Azt hitte . . . És most húsz hosszú, kegyetlen év múltán ott állott, ahonnan elindult. Ott állt, de boldogtalanul. Haja deres, szive elfonnyadt. Ábrándjai elrepültek, fellegvárait elfujta a szél, a vihar. Ott állt, ahol ifjú volt . . . Ha kedélye nem rozsdáit volna meg, ha szive megtudná érezni : siratta volna önmagát. S talán megkönnyebült volna, talán enyhült, vi- vigasztalódott volna. De igy? 1 . . Fásultan járta az utcákat. Minden ház egy-egy emléke, minden terület egyes szintere volt ifjúságának. Tudja, bár nem érzi, hogy mindez vádolja, gúnyolja. Szinte látta, amint az uj utcák, az aszfalt gyalogjárók, a villamos lámpák, mik akkor még nem voltak, kíváncsian nézik őt, az idegent. A saját városában idegent . . . És elkezdett fájni — az esze, minden gondolata. Az sajgott, azok fájtak, ha szive már nem tudott. Az ész fájdalma pedig nagyobb s kegyetlenebb a szivénél. Bántja, izgatja a lelket, mig nem az is elkezd szenvedni. S a lélek fájdalma rettenetes. El innen, el az utcákról! Be valahová, akárhová, ahol kisebb a látókör. Az emberek a székesegyházba mentek. Valami gondolat tolta előre, be a többivel. Bement s meghúzódott egy zugban. Az emberekkel nem törődött: félnie meg nem kellett attól, hogy valaki felismeri. Az országút annyira elmosta, feibarázdálta az arcát, megtörte termetét, hogy ismerősei előtt idegenné vált. Elnézte a székesegyházat. Minden a régi, alig imitt-amott változás. * Semmi különös. Csak az esze sajgott tovább, csak a gondolatai, azok a rideg gépies, szürke gondolatok bizarkodtak egy keveset. Szive fonyadt, üres maiadt továbbra is. Egy szikrányi csepp érzelem sem rezdült meg benne. A nyüzsgő, kíváncsiskodó, suttogó tömeg kettévált. A sorfal között ifjú párok kisértek a boldogságnutján egy férfit, leányt esküvőre. Unottan nézte őket. Aztán nem nézte. Imádkozni próbált. Valahogyan ment is, de nem eléggé bensőségesen, nem eléggé őszintén. Ének hangzott. Nem akarta hallani: mégis hallotta. Szeretett volna kimenni. Elindult, de a tömeg közzé vegyült, mely a jegyespárt körülövezte. Belefurakodott s a mikor már jól láthatta a fiatalokat, elkezdte nézni őket üres, révedező tekintettel. Ö az érzéketlen agglegény, az országút vándora. . . . Nézett merően, addig nézett, hogy semmit sem látott. Elfeledte a helyet, a világot, el önmagát. És ebben az állapotban, ebben a semmiben elkezdett mozogni az agya, aztán a képzelete, végre — a szive ... Az ő érzéketlen, kihamvadt, elfonyadt szive, melyet annyi csalódás, oly sok gyötrelem egyszer már megölt ... Különös képeket látott. Talán csak álmokat, talán a régi-régi ábrándokat s bennük önmagát. Az esze kacagta mindezt. A kézpelct még csak festett festegetett . . . Boldogságot, az egykorit . . . Gondtalan! jókedvet, azt a hajdanit ... a szemináriumban, mikor negyedéves volt ... a mint belészeretett abba a leányba, abba, ki hozzá, mint paphoz nem akart férjhez menni, csak mint polgáremberhez . . . Kilépett . . . ő, ki oly hivatással készült, tanult a jövőre ... a végett a leány végett ... ki oly szép volt, mint nyári estén a hold, mikor a leg- bájolóbb ... aki olyan gyorsan siklott el aztán előle egy-két év múltán, mint a vihariizte felhő mögé buvó hold . . . Otthagyta, mert más tetszett neki meg . . . Mikor rimánkodott, kikacagta, mikor belévetette magát az élet örvénylő hullámaiba : akkor azt a másodikat, az ő utódját is elhagyta ... Olyan borzalmas volt, mint a hold, a csatamező véresebb hulláira mosolyog .. Mosolyog ..la démon ! . . Hogy mi lett azzal a leánynyal, nem tudta. S ha hallott is volna felőle?.. Szive akkortájt már megszűnt érezni. Csak az esze, gondolatai vezették. Azok pedig szív nélkül oly keveset érnek, sőt semmit. Számítók, ridegek, ármány- kodók, semmik. Annyira semmik, hogy őt i> azzá alakították. Kapott, vállalt állást százfélét is, belefogott ezer dologba s mindent elhagyott, semmit sem fejezett be. Nem, mert csak tudta, hogy van, hogy létezik, de nem érezte. Nem bánta, ha fázott, ha étien, szomjan kódorgóit... Fel is ut, le is ut ... Vándor lett, az országút, az ország vándora. Olyan senki, olyan semmi. Úri koldus, hívatlan vendég bármely háznál. Sokhelyütt látták, sehol sem ismerték. Szellemeskedéseit, az eszét megbámulták. Szivét, ha keresték, nem lelték.
