Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-23 / 17. szám
Szinérváralja, 1907. Április 23. — 17. szám. Negyedik évfolyam. Z1NÉRTÁ TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A lapra vonatkozó müjdAnemtMtözlemén^Ts küldemény valamint az előfizetési (Jijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Sziwárváraljára küldendők. Hirdetéseket r sékelt árakon közlünk. \ ; yr—y Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Ngilttér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: F-Á- EIÁl^T IST^7-_A.3>T Megint kivándorolnak. A kivándorlás és újra kivándorlás. Most már nemcsak a tót és rutén vidékekről hangzik a panasz, hanem a legzsirosabb- nak hiresztelt magyar televény föld vidékéről, Szolnokról is jön a riasztó hir: véreink elhagyják a hazát, hogy helyette egy jobbat keressenek. Vándorolnak Amerika felé. Azt hittük, hogy kezébe jővén a kormány gyeplője azoknak, kikben legnagyobb bizalmát helyezte az ország, most már visszafelé jöhetnek majd véreink. Ez a haza fog számukra kenyeret nyújtani. Az első csalódás az a hir, amely a szolnokvidéki magyarok tömeges kivándorlásáról szól. Egy ország, amely rövid ideje, hogy idegen kényszer alól fölszabadult, amely felszabadulását nehéz századok véres küzdelmének árán szerezte meg, egy ország, amely szabadságát arra használta, hogy újból küzdve önerejéből utat törjön magának arra a polcra, amelyet az európai népek fokozatos kultúrája sok emberöltő után tudott csak megteremteni, az az ország, amely nemzetiségének bélyegét csak folytatótagos küzdelemmel tudta megóvni, amely más néphez hasonlítva szinte pillanat alatt lett olyanná, hogy ma már a nyugoti államok műveltségéhez illeszkedhetik, amely titáni erővel és az elképzelhető legnagyobb szívóssággal tudott keresztülgázolni mindenféle le nem gyürhetőnek képzelt akadályon, az a nemzet, amely vezetőit a legjobbjaiból birja, most olyan szomorú életet éi, mint amilyent azelőtt talán soha. Mert a kivándorlás ilyen nagymérvű folyamata nem volt még. És minden egyes magyar, aki partra száll Amerikába, egy nemzeti kincs, amely elveszett. Szükségünk van magyarokra és fájdalmasan érint bennünket a híradás, amely véreink fogyását jelzi. v Ha sajnáljuk is a szomorú tünetet, de magyarázatát tudjuk adni neki. Gazdasági és társadalmi tekintetben teljesen beilleszkedtünk az európai formákba. Úgy élünk, úgy közlekedünk. Mindnyájunk keresete, élete a kulturvivmányokkal egybe van forrva és ha azokat most elszakítanék, magát a nemzet egzisztentiáját tennénk kockára. Mi haszna, ha a kútba kristálytiszta viz bugyog, mi haszna, ha ott a magasban a legszebb és legérettebb gyümölcs kínálkozik a vándornak, de ha az edény híjával van annak, amivel meríthetne a szomjat oltó folyadékból és ha nincs eszköze, amivel megközelíthetné az éhséget csillapító gyümölcsöt. Mi haszna, hogy gazdasági életünk elérte is minden vonalon a kor magaslatát, ha úgy tudna is élni a polgár ma, mint ahogyan valaha királyok nem élhettek különben, ha hiányzik az eszköz, amivel élni kell és ami biztosítja számunkra a jólétet. Egész életünk berendezése bonyolult. A munkafelosztás minden ember számára megteremtett olyan munkakört, amely egyetlen hivatásához köti le őt és mások közvetítése utján jut ahhoz, hogy minden szükséglete harmonikusan legyen kielégítve. A világkereskedelem és a nagyipar, a gőznek világraszóló hatalma megteremtette mindnyájunk számára azt a jólétet és kényelmet, amelyről apáink még álmodni sem mertek. Mi, a késő és elpuhult epigomok úgy neveltettünk, úgy élünk, hogy az életünk sinylené meg, ha a gőzmasina dacos- kodna velünk.------------— ------------------------------É|pi Mar. mindenkPA régi idők igénytelensége m$gs%ünt. Aki más szánjára megteremtené a jő- módot, az is részt’ követel magánakmódból, E kívánság elemi' erővel követeTŐdzik éj. ha itthón nem kapjuk meg, megyünk Id a Hazából másfelé, de az életét mindenki minél inkább akarja kellemessé téfcjin \ Ez magyarázn a kjvándprlás nagyfokú térhódításának. Csák magyarázat, de nem vigasz is egyúttal. Pedig erre is alaposan rászorultunk. Mert a helyzetet az thszi különösen sajnálatossá, hogy éppen mostanában, amikor gazdaságilag óhajtjuk nagygyá és hatalmassá tenni az országot, hogy most hagyják el magyarjaink az országot. Az aranymise. Ami a földi élet szűk határai között csak kevés halandónak jut osztályrészül, az Ur szolgálatában eltöltött félszázadnak jubileumát ünnepelte Isten nagy jóvoltából magasztos fénynyel, méltó pompával e hó 18-ikán Frank. József főesperes, plébános s vele Szinérváraljának egész társadalma Midőn 17 ikén az est homálya borult a látóhatárra, a nagy harangnak méltósággal teljes hangja hirdette a közelgő ünnepet, aztán egynegyed óráig valamennyi harangnak ösz- hangzó zúgása töltötte be a községet az ünnepnek örömhírével. 18-ikán, mintha a nagy Isten alkotta természet is ünnepelni akart volna, a fölkelő nap kibontakozott hétköznapi köntöséből, szürke felhőiből, s aranysugarainak fényével ragyogta be az aranymisés főpapnak örömnapját. Diszbe öltözött az Isten háza, a zászlók vidám lobogása a sziveknek örömérzelmeit hozta hullámzásba. Az, akinek nemes szerénysége az ünnepeltetést sohasem óhajtotta, mindig kerülni akarta, most nem gátolhatta meg a szivekből önként előtörő tiszteletnek, igaz szeretetnek árját, mely ez ünnepen iránta nyilvánult. Közel és távolból, az egyházmegye mind az öt megyéjéből érkeztek A „SZINÉRVÁRALJA" TÁRCÁJA. Rózsa liervadáskor. Ha aggastyán hal meg ... — szú ette bükk dől el, A férjnek elhunyta ... — egy nő szivet tör el, Gyermek temetése .... —reményünk hullása; Ifjú nő végzete ... — rózsa hasadása. — Bartók Anna. Az őrült. Hogy az én jó Antalfi urambátyám mily dicséretreméltó természettel bír, annak megítélését a nyájas olvasóra bizom. Szobájában egy nap türelmetlenül járkált föl s alá, mint hogyha lakásával semmiképp sem volna megelégedve. De Antalfi urnák azt a tájékát, amelyet a szív tart elokkupálva, más bántotta. — Tizenkét óra! Teringettét, már ill lehet ! .. : S ha elveszti ? . . . De nem hiszem! Hisz a minap nyerte meg azt a pert is, amely oly nagy port vert föl a fővárosban ! S ismét nyugtalanul járkált.-- Kedves atyám! — hangzott a csendesen feltárult ajtóból Emilia, Antalfi ur leányának szava — amint észrevettem ma nincs a legjobb hangulatban!... Szórakoztassam?. . . Énekeljek ? . . . Eljátszom zongorán Liszt elbájoló »Danse Macabre*-ját ? — Hadd el leányom ! Nem érzem jól magam! Nagy eszmékkel küzd bensőm, amelyek legyőzésére a lélek törpe! — És Aladár? — Aladár! . . . Aladár a régi marad! Már várom ! Ha a pert megnyerte az illő jutalmat kiszolgáltatom neki, de te nem leszel az övé, s ezzel dixi I — De az írás! ... A kötelezvény! — Azt megsemmisítem ! — Atyám, ön boldogtalanná tesz ! . . . Az irás szent s ezáltal, ha megsemmisíti, becsületét teszi kockára. — Távozz! ... Ne fokozd haragomat meg gondolatlan szavaiddal!... Már most is vihar dúl szív, a kétség és a való vihara! . . . Elég meggondolatlanság volt tőlem, hogy írást adtam Ezt a párbeszédet egy igen halk kopogtatás zavarta meg Vándorfy Elek, Antalfi ur hitelezője lépett be, egy magas, lesoványodott uzsorás képében, ki úgy látszik, a kopogtatásnál sem akarja megerőltetni magát, nehogy az ajtó ezáltal kopjék. — Szerencsés jó napot! — szólt macskanyávogáshoz teljes mértékben hasonló hangon Vándorfy. — Hozta Isten ! — Hát hogy van szerencsém önöket üdvözölhetni ? — Amint látja, ebben az édes egyformaságban ! Ezalatt Emilia észrevétlenül ki osant. — Ah, ez talán az ön leánya? — Igen ! — Gyönyörű! . . . Szemeiben mennyei fény, orcáin rózsabibor, termete elragadó! — Önnek megnyerte Emíliám tetszését? — ügy van ! — Óh, akkor odaadom önnek követelése fejében, Beszéljük meg a dolgot a szomszédszobában, mert itt még a talak is fülelnek ! Beléptek a mellékszobába, de a folyosón nemsokára léptek zaja hallatszott s Aladárt, utána Emiliát, e két elválhatlan szerelmest látjuk belépni. — De kedves Emilia ! Honnan e felhők mindig derült homlokán? — kérdé Aladár. — Ah! Ne is kérdezze! ... Mi többé nem lehetünk egymásé! — Én önt sohasem fogom elhagyni! . .. Pláne, amikor ,ly örömmel léptem be, s örömhírt hozok: megnyertem a pert! — Aladár 1 — kiáltotta Emilia — do pszsz 1 ... A mellékszobában apám és hitelezője van : egy jó eszmém támadt ! — Egy eszméje ! Mondja el! — Tegye magát izgatottnak, mondja el, hogyan folyt le a tárgyalás, aközben térjen át jö- vőnkre, kérdezze, hogy a kézfogó mikor lesz megtartható, s ha atyám tagadólag válaszolna, jöjjön látszólag zavarba, s játsza az . . . őrültet ! — Magasztos eszme! Csend! Jönnek! Antalfi ur és hitelezője kilépett a szobából és Antalfi, Aladár látásán, kissé zavarba jött, ha• nem aztán Vándorfihoz fordulva igy szólt: — Amint mondtam, Vándorfy ur! . . . Sebaj! . . . Elintézem én. Isten önnel! — Ajánlom magam!... Nagysádnak meg kezeit csókolom ! Ezzel eltávozott. — Udvarias uzsorás ! — szólt Antalfi. — Ah, Aladár! . . . Isten hozta!. . . Nos? — Hát bizony, Antalfi uram, a pert én el nem vesztettem !
