Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-16 / 16. szám
(2) 1907 Április IG. 16. szám. SZINÉRVÁRALJA ban folyton készenlétben tartsuk fegyvereinket, s azokat szüntelenül szaporítsuk. Az élesbülő küzdelemben leghathatósabb fegyvereknek bizonyultak a praktikus felfogás és az annak szolgálatában álló tudomány. Amely nemzet arzenáljából hiányoznak e fegyverek, avagy rozsda marja azokat, — az a világ mai rendjében nem boldogulhat, annak népe az erkölcsi és fizikai romlásnak van kitéve. Sokáig nem használhattuk mi magyarok ezt a fegyvert. A kard, a puska volt fegyverünk, majd pedig az elnyomatás átka alatt tespedve, a kultúra harczi eszközeivel nem küzdhettünk. Amint azonban szabadultunk a haladásunkat gátló akadályoktól, menten hozzáfogtunk a nagy munkához, s nehány évtized alatt pótolni igyekeztünk, mit más nemzetek évszázadokon át végeztek. A kereskedelem és ipár terén egyre közelebb jutunk a müveit Nyugathoz A mi azonban igaz büszkeséggel tölt el, az az a tudat, hogy tudomány tekintetében is alig állunk mögötte. A magyar tudósok száma szüntelenül szaporodik. Hol itt, hol ott hallunk egy-egy magyar tudós világraszóló találmányáról. A rátermettség párosulva a komoly munkával ti-zteletreméltó helyet biztosit a magyar tudósoknak a tudomány világában. De lankadatlanul tanulnak, kutatnak is. Csak a napokban utazott el három egyetemi tanár 24 középiskolai tanárjelölttel Szicíliába, hogy ott földrajzi kutatásokat végezzenek. Megmászták az Etna háromezerháromszáz méteres csúcsát s ott számos ásványt gyűjtöttek. Onnét elmentek Nápolyba és a Vezuvió környéken három napot töltöttek, tanulmányozva a geológiai viszonyokat. A tanulás ilyen beható, alapos módja megtenni gyümölcseit. Példa rá Alexander Béla dr. kézsmárki orvos találmánya, melyet Gergő Imre dr. budapesti mütőorvos múlt héten általános érdeklődés mellett mulatott be a berlini nemzetközi Röntgen-kongresszuson. Alexandernek ugyanis sikerült oly újítást behoznia, mely a röntgenezés terén korszakot alkot. Az általa felfedezett lám- pakombináczióval úgy világítja át a testrészeket, hogy a csontok belső szöveti szerkezete, sőt a lágyrészek is tisztán láthatók, aminek igen nagy hasznát veszik majd a sebészek a törések helyének megállapításánál, valamint az idegen testek lokálizációjánál. A mint látszik, forgatjuk mi is a kultúra egyik legalkalmasabb fegyverét: a tudományt és készen állunk a csatasorban, hogy az élet kemény tusájában el ne vesszünk. Csak tovább ezen az utón, melyen haladva, el fogjuk érni, hogy a többi müveit nemzet közt kiváló hely jusson nekünk ! Tisztesség az ipar terén. Tisztességes ember van kétféle. Az egyik tisztességes abban a jóhiszemben, mert természetesnek érzi, hogy az ember tisztességes legyen, — úgy ő maga, mint felebarátja. De megesik, hogy a felebarátjában csalódik. Ilyenkor az neki rendkívül nagy meglepetés, csalódás és szomorúság. Ez az egyik fajta tisztességes ember. A másik fajta hivatásosan tisztességes ember. Ez magát a megtestesült tisztességnek érzi, másra az nem is vonatkozhatik, tehát másnak belőle nem juthat. Ö igy érez és azt képzeli magának, hogy ez másképp nem is lehetséges. »A tisztességes ember az én vagyok,« igy gondolkozik, »tehát világos, hogy már a többi ember az nem lehet.« Az ilyen igazságról kinek mi a véleménye ? Tehát mi a tisztességes embernek ilyen helyzetben a kötelessége az olyan elemekkel szemben ? Az erkölcs megvédése és az igazság érvényesítése. Azt hiszem, nem szükséges sokat magya- rázgatni, hogyha egy szál ember nagyobb tömeggel áll szemben, — a feladat nem valami könnyű mesterség. De az igazán tisztességes ember nem is a könnyű feladatokat keresi. Küzd éjjel-nappal, mindig csak küzd az igazságért. A tisztességes iparos pedig nemcsak az igazságért, hanem természetesen a saját iparáért, s igy a hazáért is küzd. S kik ellen küzd ? Magától értődik, hogy aki a szakmáját a szivén hordja, annak fáj, mikor látja, hogy azt lábbal tiporják, szem előtt nem tartanak semmit, csak élnek és szívják a gyanús módon szerzett levegőt. De jaj annak, aki maga sem tudja, hogy melyik utón halad. Ám, csak türelem, majd megtudjuk; az idő halad és az igazságnak napfényre kell kerülnie : amit te csináltál, felebarátom, az nem igazság, akár csináltál valamit, akár nem, s ha próbálsz tiltakozni vagy tagadni, ez hiábavaló fáradság. Nekünk már talán eszünkbe sem jutna, hogy megülközzünk és ellene küzdjünk. De utánunk jönnek fiatalok, akik felnővén, tisztességes emberek szeretnének lenni és aggodalommal, összeszorult szívvel tudják meg, hogy ha más útra nem térnek, ez a kívánságuk meddő. Ám reméljük, hogy eljön az az idő, mikor megértjük egymást és testvériesen fogunk küzdeni, gondolkodni és osztozkodni, mert csakis úgy virágozhat az ipar, ha az iparosok egymást megértik és egyesült erővel minél magasabbra emelik azt. Hiszen már manapság mindenki megvan arról győződve, hogy csakis egyesülésben rejlik az erő. De természetesen egyesült erővel ne egymás ellen küzdjenek az iparosok, mert az örökös súrlódások egyik félnek se válhatnak hasznára. Adja az Isten, hogy minden iparágban az egyetértés minél előbb szent legyen és ezt a jelszót tűzzék ki czélul: »Egy mindnyájunkért és mindnyájan egyért!« Ha minden iparág űzői ilyen szoros kapcsolatot fognak létesíteni egymás közt, akkor a munkájok is könnyebb lesz és könnyebben is fognak boldogulni. Akkor a tisztesség fogalma közöttük nem lesz vita tárgya, mert a tisztességes munkának meg lesz a tisztességes bére. De fel fog lendülni az ipar is és az által emelkedni fog az általános jólét, mely után eddig hiába epedezünk. Krónika a hétről. — Fővárosi levél. — Ami máshol talán apró, mit sem jelentő epizóddá zsugorodik, a pincérstrájk, minálunk Budapesten az szenzációvá fujódott. Van okunk rá. Gondoljuk csak meg, hogy alapjában miért is olyan népszerűek a mi kávéházaink. Vájjon nem-e azért, mert ez az egyetlen hely,*ahol jól lehet lakni. Nem étellel, hanem üléssel. Tágas, olykor eléggé szellőzött helyek ezek, ahol fény és kényelem környezi azt az embert, aki otthon kényelmetlen lakást talál, ha hazamegy. Pusztára ez a gyakori kávéházi látogatottságnak oka és bizonyos, hogy a lakásviszonyok előnyös megváltozásával alaposan megcsappanna a kávéházi publikum is. De most még a kávéház az a tanya, ahol legjobban érzi magát a fővárosi ember. Es e fényes, közös szalonok komornyikjai a pincérek páriák voltak. Hallgassuk csak meg az egyik önvallomását: Mondjuk, hogy nem vagyok pincér, hanem gyalogpostás. Tessék elém állítani a gyalogpostások közül azt, akinek a legtöb bütykő van a lábán. Versenyezhet-e az egy pincérrel? Melyikünk tapos több kilométert? Én e vagy ő? A mellényzsebemben a turista óra, amely hitelesen tanúsítja, hogy egy kurta területen végzett ide-odaforgással egy-egy pincér befut naponta legalább nyolczvan km. hosszúságú utat. — Ahány vendég érkezik : annyiszor végzünk hátgörbitési gyakorlatot. A kabátok udvarias leráncigálásával pedig együtt jár a gerincnek hátra való hajlitása, a megrendelt szerek feltálalásával pedig a nyak- szirtmerevedés. Ha véletlenül feldöntjük a vizes poharat, vagy az italok bármely fajtájából löttyen egy kávéskanálnyival a vendég ruházatára: dupla becsületsértésben van részünk. Az egyiket végzi a vendég, a másikat a principális. Az adó, élelem, világítás és fűtés drágulásával szemben a kávés védekezik árainak emelésével, mi ezt a módszert nem alkalmazhattuk a borravalónál, amelynek eltörlése régi vágyunk. Ki téríti meg nekünk nemcsak élelmezésünk, hanem ruházatunk drágulását. A jobb kávéházak pincérei csaknem naponként váltják a fehérneműt. A szabó is emelte a ruhatisztitás árát, pedig mesterségünk rákényszeríti a ruhánkat a pecsét- tisztitásra. Kimerítő foglalkozásunk közben még kémlelő szolgálatot is kell teljesítenünk. Ügyelnünk kell a süteményre, amelylyel szemben a fogyasztó sokszor a feledékenység álláspontjára helyezkedik. Elvi differenciákat kell elintéznünk ajövevények- kel, akik nem respektálják a törsvendég jogát a törzsasztalhoz. — Rá kell vetni magunkat a gyakorlati lélektudományra. Tudnunk kell, ki issza kávéját forrón, ki langyosan, ki hütve. Ki ordít az ablaknyitás ellen, és ki követeli. Kinek melyik napilap a kedvence, s az illustrált lapokból ki tép emléklapot a maga számára. Mondhatnék még ezerannyit, ha nem tudnák, hogy a kávéház olvasótermén túl a billiárd szobának is vannak olyan nyilvános titkai, amelyekről a pincérember csak keserűséggel beszél. A pincérstrájk azonban jól végződött. Jól a pincérre, aki megkapta követelését és jól a gazdára, aki e követelések révén felemelte a kávéházi árakat. Csak a publikum jár rosszul, ami voltaképpen minden strájknak végeredménye. A parlamentben nagy szélcsend volt, amely az elnökből már a megbotránkozás kifejezéseit váltotta ki, de azért a képviselők még sem jöttek kellő számban. E nagy csönd magyarázatára egy okos képviselő mondotta ezeket: Még mikor citadella volt a Gellérthegyi körkemence, egy a glacisnak nevezett kőnyulványon elhelyezett ágyú őrzésére kivezényelt katona igy monologizált: Minek állok én itt? Ki a fenének van kedve, hogy ágyút lopjon. Azt meg az ágyú nem kívánja, hogy egész nap ránézzek. Az inspiciáló tiszt se azt keresi, hogy megvan-e az ágyú, hahogy az igazság felderítésével egy szép csalódás foszlanék széjjel, tehát hallgatott. Folytatta éjjeli munkáját, de nappal annyira álmos lett, hogy tanárjai panaszkodtak e miatt az apjánál. — Gyula, látod, mennyire kinlódom és robotolok családomért, s te nem akarsz jó magaviselettel és tanulással segítségemre lenni. Nincs szived érettem és szegény anyádért. Gyula visszafojtotta vallomását és ismét hallgatott. Két hónapi éjjeli munka következett erre, a fiú mindinkább gyengült és keserű szemrehányásoknak volt kitéve. Némán tűrte; lesoványodott, alig volt képes egyenesen állni. Éjjeli munkája közben egyszer kiesett a toll kezéből, feje az asztalra hanyatlott és elaludt. Amikor hirtelen felébredt, véletlenül ledobott egy könyvet a földre. Megszeppent, de nem volt elég ereje, hogy fölkelhetett volna. Hirtelen sikoly rebbent el ajkáról és ijedten fölugrott, de két erős kar átölelve tartolta. — Óh, atyám, atyám bocsáss meg! kiáltott fel, atyját látva. — Te, te bocsássál meg! —• mondá kö- nyezve az atya, a gyermek hajfürtjeit csókokkal halmozva el. —- Mindent megértek, mindent tudok már most. Én vagyok az, aki bocsánatodat kéri, drága kincsem, én egyetlen, édes kis fiacskám ! S kezénél fogta a fiút, vezette, vagyis inkább vitte az anyjához, ki ágyában feküdve, éppen felébredt. Csókold meg, anyjuk, ezt az angyali fiút, ki bárom hónap óta nem alszik és helyettem dolgozik, mialatt én elkeserítem a szivét, neki — aki segít titeket fentartani. Az anya szivéhez szorította; soká, soká képtelen volt beszélni; azután mondá: — Térjél nyugalomra gyermekem; eredj és kíméld magad — érettünk. Az apa karjára vette, elvitte a szobájába, lefektette ágyába, megigazította a vánkosát és gondosan betakarta. — Köszönöm, atyám, köszönöm szépen — rebegé a fiú De most feküdjél le te is. Boldog vagyok. Feküdjél le, atyám ! De az atya látni akarta, hogy fia elalszik, ágyánál maradt s kezeit cirógatva, suttogá: — Aludjál fiam, aludjál! És Gyula végre elaludt. Annyi idő, oly sók álmatlan hónap után végre nyugodtan - aludt és édesen álmodott. S amikor felébredve, kinyitotta szemeit, — látta édes atyja ősz fejét, aki az éjjelt fia mellett töltötte s az ágy széléhez támaszkodva, még aludt — egészen közel a fia szivéhez. Adomák. Mar adós vendég. A gazdának vendége érkezett, kit három napig etetett, itatott, de végre is a gazda megunta várni, hogy a vendég jószántából elmenjen, azért negyedik napon azt mondá neki: — Csúnya idő van kívül, de azért az utas mégis mehet. — Jobb ezt az időt a házból nézni, — szól a vendég. — Pedig mentem én már ennél csúnyább időben is, mikor vendég voltam. — Nagy gazember volt, aki eleresztette önt, — felelt a magát jól érző vendég. Kern lenne pap. Vizitálni ment az esperes, kire az volt a kadencia, hogy a kákán is csomót keres. Egy fiatal paphoz érvén, elkezdé vizsgálni. — Hát, uram öcsém, mivel keresztel ? — Vízzel, — feleié az. — De hátha viz nem volna. — Kapum előtt folyik a Tisza. — De tegyük fel, hogy viz nem volna. — Akkor megkeresztelném borral. — De hátha bor sem volna. — Akkor, uram, nem lennék én csegei pap. Takarékos gazda. Hány akó bora lett? kérdé szüret után a gazda vidéki komáját. — Lett hála Isten tiz, de háromba bele- szoritottam.
