Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-16 / 29. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 koron. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér Nyilltér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

IPA. El .Á. ÜST ISTVÁN

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.

Községi szabályrendelet.

Mint a természetben, az államban, a társadalomban, úgy a községben, mint a politikai szervezetben is meg kell lenni a rendnek, mely nélkül fenn nem állhat. A község életében a rend tehát nemcsak kívánatos, de egyenesen elengedhessen, maga a községi élet alapja. A rend fogalma természetesen csak viszonylagos lehet, mert absolut rendet még eddig senki sem látott. Péter rendnek találja azt, amiben Pál merő rendetlenséget állapit meg s viszont. Kell tehát egy zsinór- mérték, melyhez Péter is, Pál is alkalmazkodni tartozik.

Sem Péter, sem Pál, sem senki e világon nem állíthatja, még a legenyhébben bírálók sem mondhatják, hogy községünkben a rendnek még alvajáró lelke is meglenne. Ellenkezőleg, ha a rendetlenségnek van tökéletes mértéke, akkor azt Szinérváralja teljesen betölti. Ezen állításunk bizonyítására nem szükséges példákat felhozni, mert mindnyájan érezzük a rendetlenség súlyát. Szerencse, hogy az általános törvények és rendeletek bizonyos mértékig kötnek bennünket, mert ezeknek hiányában az egyiptomi sötétségben botorkáznánk. Vannak azonban vicinális dolgok is, melyeknek szabályozása a község feladatát képezi.

Tudomásunk szerint még az év elején ki lett küldve egy bizottság a községi szabályrendelet-tervezet elkészítésére. Azóta sem a szabályrendeletről, sem magáról a bizottságról egy árva szót sem hallottunk. Török-nyugalommal pihen a bizottság a közállapotainkat jellemző semmittevés puha kerevetén, mintha nem is Szinérváraljáról, hanem egy, legalább is többé-kevésbbé rendezett községről volna szó. Nem tudjuk, kik e bizottság tagjai, de azt hisszük, hogy a tagok maguk sem tudják. Szükségesnek tartjuk azért a községi elöljáróság tagjait figyelmeztetni,

hogy a szabályrendelet mielőbbi elkészítését szorgalmazzák.

Mi szívesen elhisszük, hogy a szabályrendelet sok tekintetben éppen az elöljáróságot kötné; de nekünk, — bármennyire óhajtanánk is az elöljáróság kényelmét, a közér-lek az első s ennek érdekéken kénytelenek vagyunk szót emelni. Sőt magának az elöljáróságnak is hasznára lesz a szabályrendelet, mert meg fogja menteni az oly zaklatásoktól, amilyenekre nem szolgál reá s amilyeneket a szabályrendelet hiányában kénytelen elszenvedni.

A vármegyei alispán is felhívta már a főszolgabirákat, hogy a községi szabályrendeleteket egy kérdésben dolgoztassák át. (A községi alkalmazottak fizetésrendezése.) Az átdolgozott szabályrendeleteket ez évi szeptember hó 1-ig be kell nyújtani a törvényhatósághoz.

Nálunk nincs mit átdolgozni. Emlegetnek ugyan valami régibb keletű szabályrendeletet, de Tamások vagyunk benne, hogy ezt nekünk valaki fel tudná mutatni.

Ezer szabályozatlan kérdés áll előttünk. A tűz-, utca- stb. rendészet, a köz- tisztaság, egészségügy, a közbiztonság, világítás, járdaügy mind egy-egy kénv- ! szeritő körülmény a szabályrendelet megalkotására.

Nem akarunk az e célra kiküldött ! bizottság javaslatai elé vágni. Módunkban lesz a tervezethez akkor is hozzászólani, j amikor nyilvánosságra kerül; de kötelességünknek tartjuk a tervezet elkészítését annyival is inkább szorgalmazni, mert a szeptember 1 a nyakunkon van. Már most kijelentjük, hogy ezen községünkre rendkívül fontos tervezetnek lapunk hasábjait nagyon szívesen átengedjük, mert helyesnek tartjuk, hogy ilyen lényeges kérdés tisztázásához azok is hozzá szóljanak, akik ezt a képviselőtestületben meg nem tehetik, nem lévén annak tagjai.

Szeretjük hinni, hogy fölébredünk végre a nyugalom álmából s egyetértő becsületes munkával előbbre visszük sokra hivatott községünk érdekeit, melyek ellen eddig annyit vétettünk. Elvégre nemcsak magunkért s ma élünk, hanem a közjóért és holnap is, meg aztán az utódok dicsérete, vagy kárhoztatja sem olyan semmiség, mi felett könnyelműen napirendre térhetnénk.

Kérve kérjük a bizottságot ismét, hogy nagy horderejű munkálatával mielőbb álljon a nyilvánosság elé.

A törvény kijátszása.

Régi közmondás szerint törvényt csak azért hoznak, hogy meg lehessen kerülni.

Pedig azon vagyunk mindig, hogy a törvényeinket a kor szelleméhez alkalmaztassuk és azt a kort, amelyben élünk, a humanizmus korának nevezni. A közélet külseje, intézményeink formái, az embertársainkkal való, rendszerint csak felületetes és igaz szívélyességet nélkülöző érintkezés — mind a humanizmus mázával vannak bevonva. Ez már azonban oly kevéssé színtartó, hogy a legelső eső lemossa és meztelen ridegségben tárja elénk a kíméletlen érdekhaj- hászatot, amely bizonyos társadalmi osztályok, bizonyos körök kiirthatlan tulajdonsága és bennük szinte második természetévé vált.

Törvényeink is mind a humanizmus jegyében születnek. De még mielőtt megszületnének, annyi bába forgolódik körülöttük, hogy már mire napvilágot látnak, kopottas a színük. Oly sok különleges, köztük számos figyelmen kívül nem hagyható érdek szólal bele a törvény alkotásába, hogy a kivételek elrontják a humánus intenciók hatását.

így jártunk a vasárnapi munkaszünetről szóló törvénynyel is. Vizet a tengerbe vinni jelentene, ha a vasárnapi szünetelés szükséges voltáról akarnánk Írni. A törvényhozás már évek előtt méltányolta azokat az alapos érveket, melyek különösen közegészségi szempontból amellett szólnak, hogy a hat napon át működő munkaerőnek a hetedik nap pihenőre jusson, s nem is késett ezt a világ teremtése óla helyesnek ismert elvet törvénybe iktatni.

Látszólag tehát megvolt a garancia, hogy a törvény életbelépése után vasárnap szünetelni fog a munka. Ez azonban csak látszat volt;

J „SZINÉRVÁRALJA" TÁRCÁJA.

A piros és a fehér rózsa.

(Folytatás és vége.)

— ügy legyen ! — felelt Imogén, mialatt kedvese csókokkal árasztotta el kezeit.

Igénytelen rózsa létemre ily földfölötli szerelemnek voltam tanúja, de nem hosszasan.

így reggel temetőben ébredtem fel.

Szomorufűz árnyában egy sir szélére tettek, mely felett pompás márványkő emelkedett.

Szerettem itt lenni. Szívesen őrködtem a halottak csendes álmai fölött.

Éjjel, midőn minden elnémult, hallgatóztam, mit mond a halott lenn sírjában annyi titokteljes, annyi szép, annyi üdvről beszélt! Azóta sejtelmem van egy jövendő életről . . .

A virágnak lelke: illata, s az nem vész el; mi is igényt tartunk az örökkévalósághoz; ha a kis porszem nem semmisül meg, miért semmisülne meg a virág?

Boldog voltam a temetőben, de nem minden virág mond hasonlót; én csak üdvözölt halottak üdvözítő álmait hallgattam ki. . de sokan testvéreim közül oly borzasztókat hallanak, hogy elfonnyadnak tőle.

Kinek milyen volt élete, olyanok álmai is.

Mily szép a temető az alkony óráján ! Összhangzásban a temető sírjaival, szomorufű- zeivel és enyészetével, e gyászos félhomály, melyet még meghatóbbá teszi az enyészet s mégis ilyenkor kevéssé látogatott a temető: ki merészelné az éjt ott bevárni? Pedig olyan itt az éjszaka is, mint a nappal: csendes, de ékesen szóló; szomorú, de vigasztaló . . .

Aki nem akarja, hogy a könnyeket az arcán meglássák, tán csak az jön este a temetőbe.

Alkonyodon, népleien volt a halottak hazája, szellő sóhajai megringatták a fák leveleit, s a lombok panaszszal feleltek a sóhajtozó szellőnek, — a szomorufűz még inkább lecsiiggesz- tette bánatterhelt ágait . . .

Az est közelgelt ... a fekete föld harmatot sirt, örömkönnyekkel fogadandó kedvesét, a fekete éjszakát! Ekkor léptek közeledtek, s egy fiatal nő borult le n^elettem a sírra.

A nő Imogén volt.

— Atyám, atyám, édes atyám! — susogott, — miért nem lehetek a sírkő feletted? A kőnek nincs szive .. . Miért nincs virág itt sírodon? Nehéz az élet nehéz szívvel . . . ah, ha befogadnál sírodba — lásd, mi jól megférnénk . . . adj helyet nekem magam magad mellett I — Azt mondják: hideg a halál. Én úgy érzem, hidegebb az élet ... Ott alant, közel hozzád, jó atyám, szeretném kipihenni a szenvedést . . . felejteni az életet, álmodni az egek fényéről . . angyalok üdvösségéről . . . Atyám, hallod-e lányodat, nemde hallasz, értesz? Neked panaszoltam, midőn még éltél, neked panaszolok most is ... A szülő élve, halva megérti gyermekét! Az emberek rövidlátók, szivök, ha nem is hideg, néha elfogult; a halottak látnak csak tisztán ; látásuk a tudás ... Ki vigasztalna meg, ha te nem. Vigasztalásért jöttem sírodhoz.

Itt meghalok, vagy megnyugszom, — a temetőben, a sirhantok közt a szív tán lemondani tanul!

Mikor meghaltál, atyám, mennyi könnyem hullott e hantra . . . Oly puszta és színeden lett halálod után életem, az atyában legjobb barátomat is vesztettem el benned . . . Te ismerted lelkem minden árnyalatát, soha előtted titkom nem volt... Ismertél erényeimmel, ismertél hibáimmal. Oh sokat, sokat sírtam éretted, s azt hittem, nevetni többé nem fogok.

De az idő telik és gyógyít, bánatom szeli- debb lelt; de még mindig sóhajtottam . . . Ekkor vigasztaló angyal jelent meg előttem, mondhatnám a bánat angyalának is, mert szenvedett, — bus volt, mint én, fellengző, mint én, borongó, mint én, ő fájdalmán át nézte a világot.