Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-01 / 1. szám
Szinérváralja, 1907. Január 2. 1. szám. Negyedik évfolyam. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ... .......... .I. ---------El őfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: ír „Á. :Ei.Á.:isr iST’v./Liisr A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Újév. Amikor a természet erőt gyűjtő álmát alussza és a tél rideg zordonsága hó- és jégkérget von a pihenő anyaföld fölé: az emberek befejezik az élet egy korszakát, hogy újat kezdjenek meg. A jókivánságok, szerencsekivánatok időpontja az újév napja, mely élénken emlékeztet a múlt sokszor kellemetlen emlékeire és felidézi a reményt, mely szebb jövővel kecsegtet. S a jövőben való bizalom rendesen erősebbnek mutatkozik az idők forgásába veszett szomorú visszaemlékezéseknél. Az újév napja azonkívül a leszámolásnak, mérlegelésnek van szánva. Mindenki akaratlanul is visszagondol, mit hozott számára az elmúlt esztendő, melynek kezdetekor annyi jót kívántak neki embertársai s melyet annyi reményteljes várakozással köszöntett. Bizonybizony, nem ment aközül sok teljesedésbe. A legtöbb remény hiú ábrándnak bizonyult s ami fáradozást, munkát latba vetettünk a sorsunk javítására, éppen csak annyit értünk el vele, hogy valahogyan megélhettünk. S mégse szabad, hogy erőt vegyen rajtunk a csüggedés. Az élet a keserves küzdelmek láncolata és a legkedvesebb benne a cél, az a nemes cél, melyet kikinek maga elé kell tűzni, kogy afelé haladjon. S a boldogság — a haladás. Minél közelebb jutunk ahhoz, mit mint elérendőt magunk elé szabtunk, annál megelégedettebbek vagyunk s annál nagyobb, magasztosabb célok felé törekedünk. A pihenés, a megállás rozsdássá teszi a fegyvereket, melyekre az élet harcaiban szükségünk van s aki hamarosan meg van elégedve a kicsi sikererekkel, valóban hasznos tagja nem lehet a társadalomnak. Dolgozni, erny edetlenül, lankadatlanul munkálkodni, összes leleményességünket arra fordítani, hogy mindig a legjobbat, leghasznosabbat cselekedj ük — . ezt ki- vánja tőlünk a jelen kor, mely könyörtelenül kiveti magából a heréket. S az a határkő, melyet az időszámítás újév napjával állít, arra int, hogy az e napon felhangzó jó kívánságok teljesedésének előfeltétele a munka. A boldogság csak végzett,; derekasan végrehajtott munka nyomán található- Aki azonkívül keresi, az ugyan a véleflen szeszélye következtében jó sorsra tehet szert, de igazán boldog nem lesz. Ne várjuk tehát a most következő esztendőtől sem, hogy a tunyaság, léhaság nyugodalmán pihenve elérjük a boldogságot, mely utáíi mindannyian oly epedve áhítozunk. Reméljük inkább, hogy tisztes munkánkat az ég áldása fogja kisérni és szerencsései, leszünk, az uj esztendőben fenségesebb célok felé törni. Akármerre teliülhnk széles e hazánkban. mindenüti azt latjuk, no'gy a munkának áldásos tere kínálkozik. A jajveszéklés, hogy nagy a nyomor, mit sem használ. Férfias bátorság, elriaszt- hatlan munkakedv kell, hogy a mostoha viszonyokat javítsuk.Fogjunk hozzá mind a két kezünkkel a segítéshez, mely épp úgy kötelessége a gazdagoknak, mint a szegényeknek. A segítség pedig nem áll könvöradományok nyújtásában, mely csak sérti a megajándékozott önérzetét, hanem a helyesen alkalmazott munkásságban. Dolgozzunk — s a boldogság, melyet újév napján egymásnak kívánunk, ha nem is biztosan teljes mértékben, de legalább annyira be fog következni, hogy enyhül majd a nyomor, csökken a mindenfelé mutatkozó elégületlenség. És ha aztán becsületes igyekvéssel mindent megtettünk, ami erőnkből ki tellik s a Mindenhatóhoz fohászkodunk, hogy ne tagadná meg tőlünk áldását, bizzunk az ő gondviselésében, melyet egy évezrednél tovább tanúsított szép édes hazánk iránt Ebben a reményben kívánunk minden olvasónknak és barátunknak: Boldog újévet! Az emberek eredete. Azok, kik bennünket több emberpártól akarnak származtatni, azt a tant állították fel, bogy valamint az állatokra nézve valószínűleg külömböző teremtési központok voltak, melyekből a koronkénti állatteremtés addig terjedt, a meddig az éghajlat és a tápszernyerés lehetősége megengedte: úgy az emberfajok kezdődé- sei is a földnek külömböző vidékein keresendők, melyektől aztán lassankint terjedt volna el nagyobb-nagyobb tereken. Sőt annyira mentek, hogy az emberi nem önálló teremtését valószínűtlennek állították, s ellenkezőleg, azt a véle- meííyt monclrak ki, hőgy^az egyesembertorzsék idők folytán külömböző, emberhez hasonló majmokból fejlődtek volna ki a föld külömböző pontjain. Mi e nézethez nem csatlakozhatunk, sőt inkább erősen ragaszkodunk ahhoz az állításhoz, hogy az emberi nem egy pár embertől származott, s igy egységes eredetű. S e nézethez ragaszkodnunk nagyon alapos okaink vannak. Ugyanis, meg kell bár engednünk, hogy az ember és majom közötti testi külömbség annyira csekély, hogy e tekintetben talán hihető is lenne, hogy az emberi nem külön fajai eredetileg külömböző majomfajoktól származtathatók le; azonban vannak másféle körülmények, melyek ember és állat közt áthidalhatatlan mélységet tüntetnek föl és följogosítanak, sőt kényszerítenek bennünket, hogy az emberiséget önálló egy- ségkint állítsuk az allalországgal szembe. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Megújhodás. Eddig az éjjel volt a nappalom, S lidérclángos mocsár a tengerem, Selyemruhás hinár a mélybe csalt, Ahol csak bűz, csak sár s iszap terem. Maradjon mindörökre mély titok, Eddig hol vesztegelt az én hajóm; — Hol bűnös lelkem végre üdvözöl Te adsz szerelmet édes angyalom. Munkára bontva összefont karom, Ezentúl én is jó bolond leszek, Ki százakért rongyok közt dolgozik. Nos rajta hát ti megpihent kezek ! Izzadjunk hát az elnyomottakért! Hisz a miattunk érzett fájdalom : — Derűs szemedbe nézve megpihen, Te adsz nyugalmat édes angyalom. Sinylődö milliók siralma mind, Óh, mind az én szivembe költözött; Utam sötét vonalban ott megy el A nyirkos fészkek s tömlöcök között, Hol fojtó gőz az ember élete. S nyugvó helye a poshadó álom. — Hol lelkem kissé sütkérezhetik Te adsz vidám fényt édes angyalom. Pogány Béla. A Sztrigy vizénél. A hideg februári nap fénytelen sugarai egykedvűen sütnek le az Aranyhegy kopár sziklatetőire, onnan pedig lesiklanak a Sztrigy vizének máskor oly pajkosán csobogó hullámaira. A hideg, szomorú sugarak szeretettel keresik kis játszótársaikat, a pajzán habokat, de enyhe simogatásaikra haragos, vérvörös hullámokat vet fel a megáradt hegyi patak. A napsugarak megrettenve néznek körül, aztán menekülnek barátságosabb pajtásokat keresni. Nyomukba leszáll a köd s a kis folyó homályba borul. De csak rövid időre. Partjain megdördül az első ágyú, aztán a második, tizedik, századik. A nap sárga világosságát a puskapor pokolból felszabadult izzó tüze váltja fel, a fenyőillalot a vérgőz bóditó mámora s a szellő susogását kardcsörgés, halálorditás. lé De hagyjuk ezt. A piski hidi titáni küzdelmet már megörökítette a történelem. Hőseinek emlékét magában hordja minden magyar kebel. Én csak egy mellékepizódot akarok elmondani. A székely hősök legendás vezére, imádá- sig szeretett apója, Bem, egy magaslatról nézi az ütközetet. Körűié voltak vezérkari lisztjei, a székely havasok délceg, száz csatában férfiakká edzett rózsás arcú ifjai. Az agg hős sokáig nézi a csata fordulatait. Hol mosolyog, hol idegesen rángatja öreg paripája kantárszárait. Az arcáról le lehet olvasni a megelégedést, a bosszúságot. Egyszerre dühösen hátrafordul: — Hova lett a többi tiszt? Már csak hárman vannak? A megszólítottak kiegyenesednek. A legidősebb, alig huszonkét éves hadnagy válaszolt társai nevében. — Megszöktek tábornok úr!Nem tudták nézni véreik pusztulását: Talán már mindannyian a hídfőnél vérzenek. Mi is csak az ön iránti határtalan szeretetből maradtunk itt, hogy veszély esetén fedezzük életét. Az öreg visszafordult, hogy ne lássa e három gyerekember őt »Osztrolenka véres csillagát» sírni. A könnyek felszáradtak barázdás arcán, s mire előre nézett, megint az volt, aki előbb, a szabadság rideg katonája. — Gát!Engedetlenségükért megbünhődnek, ha élve kerülnek vissza; most pedig önök közül valakinek át kell lovagolni Cec ezredeshez. Nem jól megy ott a dolog. Mintha nem is székelyeidet vezetne. Aki vállalkozik a halál torkába megy. Nos? A három ifjú összenézett. — Én!.. hallatszik mindhárom ajkáról egyszerre. Bem merően a szemükbe nézett. — Magok fivérek? — Igen! — Menjen a legidősebb, az legtöbbet élt. Andorás Balázs kilépett a sorból, átvette az üzenetet, szalutált vezérének, kezet fogott
