Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-08 / 19. szám
/<*' TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. mJ ------1 1 - ------Ü1Ü_'U» El őfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Ngilltér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: FÁBIÁN IST -Á. 1ST A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinéruáraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Városaink. Mintha egy egész ezredév létünket, kifejlődésünket meg akarta volna semmisíteni, megizmosodásunk legfőbb tényezői: városaink érdekében eddigelé oly kevés történt. Talán a magyar faj keleti ázsiai vére volt az oka, a mely inkább vonzódott a vidék szabad téréihez, mint a városok rideg kőhalmaihoz, — talán nemzetünk politikai szervezetében volt az akadály, mely kizárólag a földmivelésre foglalta le a munkás jobbágyak kezét, — a semmittevésre, legfeljebb a harcra és politikára a nemesek osztályát és nem juttatott véreinkből a városok alapját képező ipar- és kereskedelemnek embereket? Valóban „mi rajtunk egy fojtó gőznek nehéz átka ül“, mely nem engedte legfőbb érdekeinket észrevenni egy hosszú évezred alatt. Régi városaink úgyszólván mind idegen eredetűek, mi nem igyekeztünk azok alapításában serények lenni. És e városokban idegen nyelv mellett is sokszor fennen lobogott a magyar hazaszeretet lángja, lakóik együtt vérzettek a nemzeti szabadságért a magyar ajkuakkal s hű támaszai voltak nemzeti vezéreinknek, fejedelmeinknek! Mennyivel erősebb, mennyivel hatalmasabb bástyáit képezték volna hazánknak, ha törzslakosaik magyarok lettek volna! Helyzetünk a százados harcok megszűntével nagyot változott Az alföld térés rónái, a magyarság tömegének lakó- helve a háborúk alatt elnéptelenedvén, azt uj lakosokkal kellett benépesíteni: rokonfajok hiányában némettel, ráccal, tóttal, románnal. Az azelőtti kizárólagos magyar vidék elvesztette e jellegét, vegyes- ajkúvá lett még az ország szive, Budapest körül, s szélesebb alföldi városaink közül is sűrűn feküsznek a nemzetiségi községek. A hegyvidékek régi lakosai pedig nagyon kevéssé engedtek a magyar művelődés behatásának, városaik és 'falvaik jórészt mostanáig megtartották eredeti jellegüket, nyelvüket és szokásaikat! És a magyar elem az újabb időkben a vázolt kedvezőtlen helyzet mellett is népességben nagy haladást tett, meghaladta a többi nem magyarajku lakosságot együttvéve. Mi okozta e haladást? A sokat gúnyolt statisztika felel meg erre. Mig nemzetiségi falvaink lakossága csekély igényeivel, földhöz ragadva, mint egy üvegharang alá helyezett medium, megtartotta s meg is fogja tartani nyelvét, elszigeteltségét s mint a római „pa- ganus“ nem mutat hajlandóságot az uj eszmékre, a hazai műveltségre, a beolva- ! dásra, addig nemzetiségi, vagy vegyesajku városaink a legutolsó emberöltő alatt megkétszerezték, sőt megháromszorozták magyar lakóik számát s számtani biztossággal ki lehet mutatni az időt — feltéve, hogy az erre kedvező körülmények meg nem szűnnek, — amikor összes lakosaik nvelvben is magvarokká válnak! E kő- rülmény mutatja meg a leghelyesebb magyar nemzeti politika útját, emelni a városokat minden törvényes eszköz és kedvezmény erejével s különösen civilizálatlanabb vidékeinken arra hatni, hogy a nagyobb községek, a városok szaporodjanak. Nézzünk szét hazánk térképén, s láthatjuk, hogy a magyarság, a nemzetiségi területekbe a városok által ékelődik be! Ne legyen felszólalásunk kiáltó szó a pusztában, de figyeljenek reá mindazok, kiket sorsuk a magyar nemzet vezetőivé tett, — mindazok, a kik haladásukra egy vagv más tekintetben befolvhatnak, külö- nősen az állami közlekedésügy, a köz- igazgatás és népnevelés hivatott vezérei! A vasutak nagvon fontos culturális té- nyezőt képeznek, központokat teremtenek az iparnak és kereskedelemnek, — a köz- igazgatás s más hivatalok magyar tisztviselőkkel, a beköltözött iparosokkal és kereskedőkkel magvát képezik a magyarságnak s a nevelés bevégzi a többit. Minél inkább növekednek vidékeink központjai, annál jobban szaporodik bennük a magyar elem, mert a fejlődés, az érintkezés nyelvévé a magyart teszi, melyre már az iskola megtanítja a fiatal nemzedéket s mely nyelvismeret ily helyeken nem vész el, mint a falvakban, hol nem lehet a magyar beszédet értékesíteni s azt a fiatalság az életben ismét elfelejti, hisz a falvakban még az értelmiség is kénytelen a munkás nép kedvéért annak nyelvén beszélni. Sőt ki kell mondanunk, hogy városaink érdekében állami gondozással, törvényekkel is többet kell tennünk. Megváltozott helyzetünkben nem a vidék lévén többé erősségünk, s nem a földesúri hatalomszó a nép irányitója, hanem a polgári szabadság, ennek magyar nemzeti irányban legalkalmasabb ápolóiban: a városokban kell keresnünk jövőnk biztosítékait. Gabonaraktárak. A gabonaeladások közül az utóbbi években oly sok visszaélés történt, hogy azokat puszta kézzel tovább nézni nem lehet, meg kell tehát menteni különösen a kis gazdát a gabonauzsorától s e célra csak egyetlen eszköz áll rendelkezésünkre: a szövetkezeti gabonaraktár. Az a gabonaraktár, amelyben a kisgazda bármely pillanatban beszállíthatja gabonáját, amelyre olcsó kamat mellett csaknem az értékig kölcsönt kaphat, amelyet a visszafizetés kötelezettsége nélkül fedezheti sürgősebb szükségleteit s igy nem kénytelen uzsorásokhoz fordulni némely gabonaraktári intézményeknek SZINÉRVÁRALJA“ TÁRGÁJ Á. Románc. Ne sírj, leányom, meglásd még vissza jön S térdreborulva kér bocsánatot. — Hiába mondod, édes, jó anyácskám, Nem látom én níár azt a szép napot ! — Törüld le könnyed, édes kicsi lányom, S ne gondolj rá, majd elfelejted őt .. . — Igen, anyácskám, ott lenn a föld alatt . . . Készíts hát nékem csipkés szemfedőt. S add rám hófehér menyasszonyruhámat, Melyben áldozni voltam egykoron ; Mirtusvirágot is tűzz a’ hajamba. S ültess rezedát, rózsát siromon. Rezeda, rózsa volt az ő virága, S mint egykor Ö, csak az boruljon rám . . . Oh, de miért sírsz? hiszen csak a szivem, A szivem fáj, de nem soká, anyám! . . . Hollósi Sándor. A hős. — Irta: Maxim Gorkij. — A vásári embertömegen egy elaggott férfi törtet kereszt ül. Szeműidéi sötéten összehúzva, szemei szomorúan és kérdően révedeznek. Fakó, lecsiiggő arca ezüst szőrrel tele, testét kopott katonaköpeny borítja. De mellét a Szent György érdem kereszt és több más rendjel diszitette. Jobb lábát egy faragatlan és nehéz tuskó helyettesíti, amely mélyen beleszántódolt a hóba és nagy kerek lyukakat hagyott maga után. Az állandó kereskedők félrenézlek, amikor közeledni látták az öreget. Arcukon meglátszott a kelletlenség és az unalom. Az ősz katona elment mellettük a piac felé, ahol azok az árusok álltak, akik a falvakból jöttek, hogy a városba túladjanak portékájukon. Olt megállt egy kocsi előtt és a'komoly vevő hangján kérdezte a paraszttól: — Jó ludak? — Elsőranguak. Nézzen csak ide, ez ám a valódi zsir . . . Az öreg katona a szakértő tekintetével vizsgálta a madár súlyát. Jobbjával fölemelte, figyelmesen végignézte, megtapogatta, megszagolta a ludat és végül hirtelen odaszólt az el- i adónak: — Bezzeg Bulgáriában, ott voltak ám a jófajta ludak! Akárcsak a disznók . . . — Hol volt az? — Bulgáriában, ott a Balkán hegyek mögött ... az orosz-török háború volt arrafelé . . . Skobclew tábornok ő excellenciája vezényelt bennünket . . . — Úgy? — jegyzi meg az eladó, — csakhogy azt már hallottuk. De ezek a ludak kitűnő fajtájúnk; kitűnőek és valóban pompásak. — Látod ezt a keresztet itt ? — mondja az öreg katona, miközben kezével mellét érinti. I — A saját kezével akasztotta nekem ide. A veterán egész testében reszketett, szemei szikráztak és merészen lehúzta fülére szakgafott sapkáját. — Migunov altiszt! Hurrá! A saját kezé- I vei tűzte fel. — Bocsáss meg, édes öregem, de ez lúd itt, mondá a paraszt egykedvűen. Most már fölismerte az öreg katonában, hogy nem komoly vevő és kutatott a tömeg között egy olyan után, akire rásózhatja a hídjait. Az invalidust szem- ügvre se vette, pedig annak a lelkesedése mindinkább fokozódott. — És a századunk parancsnoka, Schwan- witsch, ő is azt kiáltotta felém, Migunoro, te hős, te oroszlán és megcsókolt a homlokomon. — Ne állj itt öreg, eredj félre . . . zavarod az embereket, akik venni akarnak, — mondá neki a paraszt, miközben valakivel alkudozott. A vén katonát pedig karjánál fogva oldalra lódította. A veterán nem lett bosszús, de a láng szemeiből hirtelen kialudt. Még egy megvető tekintetet lövelt a paraszt felé és lassan elkullogott a szekér mellől. Az emberek nyüzsögtek, forogtak közötte komoly, aggodalmas arcokkal. A levegő telítve volt zavaros hangokkal. Az élet forrt és nyüzsgött az öreg körül, akit ez dicső időkre
