Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-27 / 48. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre I korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronldnt 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: isrr-vA.int MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Irodalmi botrány. Hallatlan botrány történt Magyar- országon. A botrányok mintaképe, az évtizedek előtt Franciaországban történt panamaskandalum ehhez képest valóságos kismiska. A botrány ott kezdődött, ahol egy szépirodalmi hetilap-vállalat végződött: e lap bukásánál. Az már magában véve is hihetetlennek látszik, hogy nálunk egy szépirodalmi lap megbukhassék. Egy lap bukásának nálunk oly szokatlan esete természetesen azonnal felköltötte a nagy- közönség érdeklődését s mi sem természetesebb, mint, hogy senkinek széles e hazában fontosabb dolga a lapbukás okainak kifürkészésénél nem lehetett. Mert nem hiába művészet-, leginkább pedig irodalompártoló a nagy magyar társadalom, hogy egy irodalmi vállalat sorsa közömbös lehetne előtte — amikor ez a vállalat már véglegesen megszűnt. Meleg érdeklődéssel kutattak tehát és csakhamar kipattant a nagy titok, a „Szerda“ bukásának is csak az volt az oka, ami nálunk minden lap megszűnését okozza: az irók telheletlensége. Nem volt ugyan rosszul szerkesztvén „Szerda“, sőt általában kitűnőnek találták a rövid- életű lapot, de azért mégse lehetett a jövedelméből fedezni a rezsijét. Nem talán azért, mert az irodalom iránt kiváló rokonszenvet tanúsító közönségünk nem pártolta volna eléggé a derekas vállalkozást. Hiszen két havi fennállás után kétszázra vitte fel előfizetőinek számát. De még e szédületesen nagyszámú előfizetési pénzekből se lehetett kielégíteni a munkatársak túlzott igényeit. Megtörtént tehát a nagy szenzáció: Magvar- országon egy szépirodalmi lap megbukott. A vállalat pénzembere, illetőleg édes- atyja pedig hevesen kikel a pénzsó vár, kapzsi skriblerek ellen. Reánk ez az egész, a fővárosban lejátszódó ügy kissé nagyon is kisvárosias benyomást tesz. Mert ha félretesszük a gúnyt, az „irodalmi botrány“-nak hosszú lére eresztett pertraktálására csak egy igazolást találunk s ez az, hogy az irodalommal egyáltalán foglalkozunk ennyit, de ez az igazolás is alig állja meg a helyét, mert kevésbé az irodalom, mint inkább a mondva csinált botrány képezi szóbeszéd, polémia tárgyát. Kisvá- rosiassá az ügy pedig ama kicsinyes, szűk látókörű felfogások által válik, amelyek nyilvánulását a „Szerda“ kiadójától és hozzátartozóitól, beleszámítva ezekbe számos híveiket is, hallanunk kell. Teljes hitelt érdemlő értesüléseink szerint ugyanis az irói honoráriumok nem rangfokozat szerint fizettetnek. Mit kap tehát az iró munkájáért s mit ad neki azért a kiadója, ez kizárólag a kölcsönös megegyezéstől tügg. Annak a mérlegelésébe, hogy nem fizették-e meg mértéken felül a lap munkatársait, bele se kellene menni. Ha mégis foglalkozunk ezzel a kérdéssel, csak azért tesszük, mert egész közéletüió et jelemző reflexiókat kívánunk hozzá fűzni. Sajnosán karakterizálja ugyanis közéletünket, de egyúttal megélhetési viszonyaink silányságát, hogy oly kaliberű iró, mint Ignotus, 8400 koronában megállapított évi fizetését, melyet magával szemben tartozó gondosságból munkájáért öt évre biztosit magának, oly horribilisnek tartják, hogy e szerződése nyomán botrány keletkezik, melylyel az újságok heteken át foglalkoznak. A külfölddel összehasonlításokat tenni, ez esetből kifolyólag, igazán restelünk. Azt azonban mégse tagadhatjuk meg magunktól, hogy ne utaljunk legalább a magánhivatalnoknak járó fizetésekre, melyek hasonló viszonyok között, de nem hasonló tehetségek mellett általában nagyobbak az íróknak és hírlapíróknak fizetett honoráriumoknál. Hiszen még a legkisebb intézet igazgatója is kap rendszerint 8400 korona és magasabb évi fizetést. Kisebb rendű hírlapíróink pedig megfelelő tehetséget igénylő, lelket ölő munkáikért gyakran csak szégyenletesen csekély fizetést húznak. E szomorú tényért nem okoljuk a társadalmat, mely nem pártolja eléggé a művészetet és az irodalmat, nem pártolhatja, mig az élet küzdelme minden materiális eszközeit felhasználja és lelki, szellemi szükségleteket megkivántató mértékben nem elégítheti ki. De ha már általában nem fizethetik a szellemi munkásokat őket megillető módon, legalább ne bántsuk csipkedésekkel azt a néhány, kevés irót, a ki magának tehetsége révén, tisztességes fizetést tudott kiküzdeni. Az irodalomnak ebből nem lesz kára, magának a közönségnek sem, — legfeljebb azoknak, kik olyasvalamibe fognak, amiről halvány fogalmuk is alig van. A husdrágaság. Becsben és Berlinben egyidejűleg fejlődlek ki jelentékeny mozgalmak az egyre tartó husdrágaság megszüntetése érdekében. Nálunk azonban a már 8 hó elölt megindult mozgalom mintha elaludt volna s e tekintetben is megismétlődött a magyar szalmaláng hirtelen fel- lobbanása és épp oly gyors kialvása. Úgy látszik, erre számított a magyar kormány is, mert az e tárgyban a székesfőváros által hozzá intézett felterjesztésekre még csak választ sem adott. A városi tanács tudvalevőleg mintegy félév elölt felkérte a földmivelési minisztert, hogy a szerb halárzár elrendelése esetén, melyről már akkor szó volt, a friss hús behozatala engedtessék meg, a román határ nyittassák meg a román szarvas- marhák behozatala céljára és hogy a kormány tegye megfontolás tárgyává a hazai vágómarha kivitel korlátozásának kérdését is. A földmivelési miniszter válaszra sem méltatta ezt a felterjesztést, mire a tanács augusztus elején megisméA „SZINÉRVÁRALJA“ TARCAJA. Pali bácsi. — Irta: Alpári Lajos. — (Vége.) Úgy lett minden, a hogyan rendelte. A lányt elvitte a nénjéhez, még csak búcsút se vehetett szive választottjától, csak egy lopva vetett pillantással váltak meg, a legény meg ott maradt s dolgozott napkeltétől napnyugvásig, mintha semmi sem történt volna, legíolebb azon csodálkoztak a szomszédok, hogy sohasem lehet hallani már a malomból azokat a gyönyörű szép nótákat, melyek hallására estenden oda gvült a fél falu. Dolgozott, dolgozott szomorúan és komoran s várta a napját, a mikor odébb viheti innen a lelke terhét s kisírhatja magát valahol a másik határban, ahol senki sem ismeri. Hanem másként történt, mint ahogy gondolta. Alig egy pár nap múlva az öreg plébános furcsa prédikációt tartott. Azt mondta, hogy veszélyben a haza, a kinek ép a keze, ép a lába, siessen a táborba, mert siet ám az ellenség is, hogy legázolja szabadságunkat, kiölje csengő, édes magyar nyelvünket. Majoros uramban felpezsdült a vér. Hej, ha ő most fiatal lehelne! Hej! ha nem reszketne úgy a keze, lába, hogy menne ő is azzal a rajjal, mely már is gyülekezik a község háza táján. Délben beállított hozzá a lengyel legény. — Mester uram, engedje el azt a pár napot, a mi még hátra van. Hadd menjek én is a hazáért, a szabadságért. — Ember vagy fiam, tört ki az öreg, könnyeit se tudván visszafojtani. Dehogy tartóztatlak. eredj, legyen veletek a magyarok Istene! Még a községházára is elkísérte s büszkén nézett végig a legénysoron, mintha mondani akarta volna. — Én már nem mehetek, fiam sincsen, de azért én küldök magam helyett egy derék, erős legényt a szorongatott haza védelmére. Éppen ekkor kerütt elébe Rutér Bálint. Az öreg átölelte őt is. — Te is mégy fiam ! Legyen veletek a jó Isten! Eredj! — Biz én nem mehetek Majoros bátyám, — felelte a legény — nagy a gazdaság, az apám nem győzi maga. Lesznek ott elegen nélkülem is. Az öreg molnár arca kipirult, alakja kiegyenesedett s villogó szemekkel végigmérve a szép szál legényt, dühösen lökte el az útból. — Bestye gyávája! Rongvlelkii kölvök. És én azért akartam, kiverni házamból azt a derék legényt, aki idegen létére megy a halál elé ériünk ?! Az öreg kifakadásaira, valami bajt vélve rögtön oltermett a lengyel, ki eddig a többi közé vegyülve, mámoros epekedéssel várta az indulás jelét. Mi baj jó uram? kérdi a gazdájától. Majoros uram pedig egyszerre, mintha kicserélték volna, higgadtan mondá neki: — Ha majd beértek a városba, ugorj fel egy pillanatra a lányomhoz s mond meg neki, hogy én üzenem, öleljen meg, csókoljon meg búcsúzóul, úgy menj a csatába. A derék" legény oda kapott a gazdája kezéhez, hogy megcsókolja, de az öreg szivére ölelte össze-vissza csókolta s úgy kiáltott utána: —- Aztán Pali fiam vissza gyere, ha vége lesz a háborúnak, szükség lesz rád megint a malomban. Beletelt vagy másfél esztendő, mire visszajött. Az arca tele beforradt sebekkel, de azért végesvégig csókolta valamennyit édes mátkája, a íiüséges, szép Majoros Eszter. . , . Ez a história pedig arról jutott az eszembe, hogy éppen a napokban vette meg licitáción az öreg Krauszki Pál uram, másként »Pali bácsi« a korhelységben elpusztult Pintér Bálint valamennyi jószágát az unokái számára.
