Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-30 / 44. szám
(2) 1906. Október 30. S ZINÉRVÁRALJ A 44. szám. Még felleges ez az égbolt, Mikor virradt, olyan rég volt... Mikor szün meg ez a bánat? Lesz-e vége éjszakánknak? — Isten hozott, dicső hősünk, Hazahoztunk, itthon őrzünk. Megőrizzük a porodat, Szivjuk, szívjuk szent lángodat, Mely bennünket uj csatára Bátorít, edz valahára. Ihlesd meg a mi lelkünket, Erősítsd meg fegyverünket. Ha te leszel erősségünk, Nem árthat a vész se nékünk; Rákóczinak dicső lelke Bizton vezet győzelemre! Halottak napjára. Amikor kezdődik az ősz második fele, a falomb fakultan lóg a nedves ágakon és csak emitt-amott csillog fel aranypir-pompában, mint az elhamvadó fáklya, amikor mint apró gyön- gyöcskék, dér száll a fűre és a nap bágyadt fénynyel fénylik a halványkék égboltozaton: akkor ünnepli az egyház mindenszentek napját. Emléknapja ez a halottaknak, az élők fohászkodása a halál utáni nyugalomért. Seregestül zarándokolnak az emberek ahhoz a helyhez, ahol a halottak pihennek. Égő viaszgyertyákat áldoznak nekik és koszorút tesznek sírjaikra. Minden temető a gyász és az emlékezés színhelye. De a nagy, az általános gyászban nem nyilvánul az irtózat, mert ez a gyász remény- teljes. Nem mint csontváz lebeg fölötte a halál, hanem mint jóságos angyal, átszellemült arcában a teljesülés komoly vonásaival és hervadhatatlan virágokkal hófehér kezében. Nem minden szem látja ugyan igy, mert ehhez a látás gyakorlottsága kell és a félékből kell hatolnia a világossághoz. Bármi vallásfelekezetnek is legyen hive az ember, reméli, hogy halála után más világon uj életre fog kelni. Az erről való eszmék és képzeletek a népek műveltségéhez és hagyományaihoz alkalmazkodnak. Még a hitetlenség sem tart a végpusztulástól, hanem az anyag örökkévalóságáról és annak feltámadásáról beszél. Igv alakul az élet és a halál a lélek és a test örökké- tartó, szüntelen körforgásává, a semmis lényegnélküliségtől az anyagi fejlődésig. Ebben a körforgásban vagyunk minden örömünkkel és szenvedésünkkel, minden erényünkkel és bűnünkkel. És a földkerekség összes vallásai az örök békéről és az örök kínlódásról beszélnek. Amit erről prédikálnak, azt tán egy közös rendszernek nevezhetjük, melynek számtalan változata van. A kereszténység, mely a megváltásból és a kegyességből indul ki, finomította ezt a tant és oly nagy arányban szentesítette, hogy minden más tan fénye mellett árnyékként elhonem tudott felállani, csak fektében suttogott feléje valamit ismeretlen nyelven, ki tudná hogy mit? Már a szemében is kihunyó félben volt a tűz, mikor a leány sikoltozására összeszaladt a mulatozó cselédség. Eekete aludt vér lepte be ruháját, mire felemelték kenyeres pajtásai, a magyar csatlósok. A hosszú, hegyes kés még akkor is ott meredt a nyakába szúrva. Szegény Farkas Gábor drágán fizetted meg hűtlen árulásod! Várhat már a dévényi vár ablakából lengetett kendővel ártatlan, jó hitvesed, szépséges Ilonkád! Nem látod többé lobogó kendőjéí! De nemcsak te nem látod, ártatlan társaid se látják többé a hazai égnek fényes verőfényét, nem érzik hitvesük, kedvesük vágyó ölelését, nem hallják meg többé kicsi magzataik drága gügyögését. Mert bosszulatlan nem folybatik a magyar vitéz vére. Mért is nem maradt halva az a gyilkos cseh? vagy mert nem feküdt ott tovább mámorában ? Minek kellett feltápász- kodnia, hogy mégegyszer meghaljon iszonyú halállal. Nem. Nem maradt benne egv szikra élet sem, mikor a csatlósok kezéből kikerült. Lett erre nagy lárma. »Étik, gyilkolják a cse- het!« hangzott fel vészkiáltás, összefutott rája mindenféle gyilkoló szerszámmal, a ki bírta testét. Küzdöttek a magyar legények mint az oroszlánok, de mit ért a bátorságuk ? Oly kevesen voltak, hogy száz cseh jutott egyre. Tizennégy vitéznek vére festette pirosra a pázsitot hajnalra. (Vége következik.) mályosul. A kereszt diadala és a Megváltó glóriája elhatott a földkerekség minden részébe. »Pokol, hol a tövised, halál, hol a győzelmed ?« Le lettek igázva a Megváltó által, aki elvállalta a világ bűneit. Kelljen-e tehát még félnünk a haláltól ? Még az is, aki a betűn csüng és a gyehenna kínjait az irás szavai szerint képzeli, nyugodtan feküdhet le halandó testének örök álmára, — mert a halál, mely elé valamennyien haladunk, hatalmas közvetítő nemcsak a között, akit átölel és a között, aki túléli, hanem a meghalt és ama megfoghatatlan, kifürkészhetetlen lény között, kit Istennek nevezünk. Miket tekint 0 erénynek és miket bűnöknek ? Az emberek osztályozzák ezeket, törvények és erkölcsiség sorra megnevezik, de magasabb biró más értéket kölcsönöz nekik, összekeveri a sorsokat, úgy, hogy halandó szemünkkel már nem vagyunk képesek felismerni, mi a válogatott és mi a kiselejtezett. Azért régi tan bölcsesége szerint csak jót mondjunk a halottakról. Senki se tudhatja, hogy erénye Isten előtt nem-e olyan, mint az elszáradt fü és bűne nem csillámlik-e, mint a drágakő a Megváltó töviskoronájában. Morál és erkölcsiség tág fogalmak, melyek évszázadonként változnak s sokszor fordul elő, hogy később erénynek tartják azt, ami előbb bűn volt. Csak a kiegyenlítés marad mindig egyforma és ezt a kiegyenlítést Istennek és örökkévalóságnak nevezik t Engesztelőleg lebegnek a megváltás krisztusi arculatával a mindenség napjai, csillagjai fölött; védő köpenyegükbe burkolják temetőinket is és előkészítik mindenszentek ünnepét. Rohanjunk bár elbizakodottan az életen át, ragadjuk bár magunkhoz az élet örömeit, vagy baktassunk a gondok és végtelen szenvedések tövises ösvényein, mégis a sokalaku élet ezerfelé kígyózó utjain jussunkhoz jutunk és ez a juss a halál, mindenszentek napja, jussunk ünnepélye. Csak egy virágszálat! — Ajánlva minden jó szívnek. — Csak egy virágszálat! ezzel a kérelemmel kopogtat be József Kir. Herceg Szanatórium Egyesület a kegyelet ünnepe előtt sok magyar hajlékba, a hol szeretet és irgalom lakozik. Égy virágszálat kér abból a koszorúból melyet szeretteink sírjára akarunk tenni a temetők ünnepén. Kéri ezt a virágszálat annak a halottnak kegyejetes emlékére, a kitől a virágszálat elvonjuk. És kéri ezt a virágszálat a legborzalmasabb betegség ellen való küzdelemre. 79.723 ember halt meg a múlt esztendőben 'tüdővészben. Java olyan korban, mikor kenyeret keresett; java olyan korban, mikor özvegyeket és árvákat hagyott. Ha a társadalom megértené a kegyelet legszebb tanúsítását célzó segélykiáltást és tényleg minden koszorúból csak egy virágszálat elvonnának azoknak a biztos halálból való kiragadására, akiket az idején alkalmazott gyógyítással meg lehet menteni, — a tüdővész nem lenne az a borzalmas nemzeti csapás, ami ma. Szeretnénk a lelkesítésnek legmesszebb hangzó harsonájába fújni. Szeretnénk, ha hírlapírói toliunk, melyet egy mélyen átérzett igaz érzés vezet, fölrázná a társadalmat, hogy még ilyen jelszó nem hangzott el hazánkban, hogy ezt a jelszót meg kell érteni, a melyért mindenkinek, legyen bár javakban gazdag legyen bár szegény, imádja Istenét bármiként, lelkesednie kell. Annak a jelszónak, mely csak egy virágszálat kér a tüdőbetegek megmentésére, el kell foglalnia százezrek szivét. A baj oly rettenetes, a segítség oly nagy anyagi erőt föltételez, hogy célt csak akkor érhetünk el, ha millió sir koszorújából ajánltuk föl a virágszálat, ha millió síron egy mécsesei kevesebbet gyújtottunk föl s ez az egy virágszál ez az egy mécses a tüdőbetegek gyógyítására ömlik mind. A József kir. Herceg Szanatórium Egyesület most építi első népszanatoriumát. Száz beteget fognak az ország minden tájáról a jövő év március havától fölvenni s mivel a szanatóriumi kezelés három hónapot igényel, már ebben az első népszanatoriumban évenként négyszáz veszendő, halállal eljegyzett embert fognak megmenteni. De ha millió síron hiányozni fogna az az egy virágszál (a mely hiány pedig legjobban tanúsítaná kegyeletünket) akkor már nemcsak az első népszanatorium még hiányzó tőkéje volna együtt, de már tavaszszal uj gyógyitóhá- zakat lehetne tervezni és építeni és rövidesen, csak a társadalomba menjen bele élő hitként az egy virágszál fölajánlásának poetikus eszméje, — minden vidéknek megépítheti az agilis egyesület a maga népszanatoriumát. Ha meggondoljuk, hogy már az első népszanatóriumban minden vidékről fognak fölvenni betegeket, tehát tőlünk is, akkor az irgalomadományokat nem fogják megtagadni. Vezessen minden embert az a gondolat, bogy a maga adományával hozzájárul emberek életének megmentéséhez. Hogy idején alkalmazott szakszerű gyógyítással a tüdőbetegség gyógyítható, azt Németország példája igazolja, a hol szanatóriumok létesítése óta 25%-kal kevesebb a tüdőbetegek halálozása. Nincs helye annak a fatális közönynek, melylyel a szörnyű veszedelem pusztítását nézzük. Mennyi könny, mennyi gyász van azokért, akiket e kór elsorvasztott, mennyit meglehetett volna menteni azok közül, akiket gyászolunk. Nyissa meg szivét mindenki kegyeletének s ne sajnálja azt az egy virágszálat s azt az egy mécsest, a veszendő emberekért való nemes fölbuzdulása lesz az az égbeszálló ima, mely bevezekli minden földi gyarlóságunkat. Meggyászolt halottunk ott fönn a magasban kedvesen veszi majd áldozatunkat. A kegyelet koszorújából a tüdőbetegeknek fölajánlott hiányzó virágszálat találja legszebbnek, mert áldást, boldogságot fakaszt, mely könnyet törül le az árvaságnak, az elbagyatottságnak keserű könnyeit. Az első népszanatorium Gyulán a lugos- szerü erdőben épül. Előbb a helyet orvosi szempontból Kuthy Dezső ur, az Erzsébet-szanatorium igazgató főorvosa és Tauszk Ferenc dr. egyetemi tanár ur megtekintették és a célra alkalmasnak találták. A szanatórium 700.000 korona költséggel épül, a higiénia legnagyobb követelése szerint. A terveket a genialis és annyira gyászolt tervező, Czigler Győző készítette s a szakemberek tetszését annál inkább megnyerte, mert a férfi és női betegek külön helyeztettek el. Az egyesület rövid négy évi fennállása után gyűjtötte össze az építési tőkét, legnagyobb részét egy év óla, mióta az egész országra kiterjedő egyesület lett. Tagjai meghuszszorodtak (ma 7Ö00 tagja van) és mivel a társadalom áldozatkészsége jóformán csak egy év óta van vele, föltehető, hogy a közelebbi négy évben már több gyógvitóinlézményt létesit, annál inkább, mert a jövendőben az olcsóbb francia rendszerű dis- pansereket akarja építeni. Ha pedig föltételezzük (pedig föltételeznünk kell), hogy a társadalom megérti a segélykiállási és a halottak napi koszorúból elküldi a szegénysorsu tüdőbetegeknek azt az esengve kért egy virágszálat, akkor bízvást elmondható, hogy megsokasodik hazánkban a népszanato- riumok száma és a társadalom az embermentés terén nagyot, Istennek tetszőt tett. Értse meg minden jó szív ezt a segélykiáltást. Az egyesület a legnagyobb nyilvánossággal fogja a gyűjtést végezni. Hirlapilag nyugtázza az adományokat s lapjában a Szanatóriumi Lapokban minden adományt tételenként elismer, felhasználása módjáról pedig tájékoztatni fogja a közönséget. Azt akarja, hogy teljes bizalommal a legnemesebb ügynek, nemzetünk egy fájó sebét hegesztve, adhassa oda a maga egy virágszálát. Boldogok leszünk, ha jelszavunk varázsos módon terjed szét, ha a nagy célt megérti a mi közönségünk. Csak egy virágszálat a tüdőbetegek megmentésére ! A nemzet napszámosai. Az ország tanítósága mind erőteljesen kezd mozgolódni, mind nagyobb arányokban szervezkedik. Nagy és súlyos terhek nehezülhetnek a nemzet napszámosainak vállaira, midőn ily mértékben életjelt adnak magukról. És valóban az ország tanítósága az, mely nehéz, felelősségteljes hivatása mellett a legrosszabb van díjazva; a tanítóknak csak nevelni kellett, oktatni kellett a fiatal generációt; hazafiasságot plántálták a jövő nemzedékébe, minden szépre, jóra, hasznosra megtanították a gyermekeket; a nemzetiség lakta vidékeken meg a magyarság védő bástyái voltak, a magyarság ütközői, a magyar nyelv terjesztői és mindennek ellenében silányul fizetik őket. Teljes életükben nvomorogniok, anyagi gondokkal küzködniök, kell; élet-halálharczot folytatnak a megélhetés ellen s emellett tiszta fejjel, derült lélekkel kell megfelelniük kötelességeiknek. Csak elgondolni kell azon körülményt, hogy mivé teszi vagy teheti az embert az emésztő, lépő gond, mivé fejleszti az embert az örökös súlyos teher, a megállapodás nélküli viaskodás a megélhetés ellen, el kell szomorodnunk arra, hogy hát mivé is lehetnének tanítóink, kikre jövő nemzedéket bízunk. Hála a gondviselésnek, a magyar tanítóság vajmi keveset panaszkodott eddig, vajmi kevéssé tért le arról az útról, melyen haladnia kell, noha uton-utfélen sanyarú helyzete akadályokat gördített elébe. A magyar tanítóság midenha hivatása magaslatán állott, ami emel-
