Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-02 / 40. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre G korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: e e i .Á. nsr ist-vA.nsr | A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Köztisztaság. A jó öreg Pató Pál uramat követve, nálunk is az az elv, hogy „hej reá érünk arra még!“ Ennek az elvnek tántorit- hatlan fenntartása azután szomorú okozója annak, hogy mi váraljaiak mindég s mindenütt az utolsók vagyunk. Nem is beszélve az ivóviz hiányról, amelynek — néhány közkút létesítése által — már régen megszüntetve kellene lenni. — máskorra tartva fenn az utca rendészeti, vagyon — védelmi és világítási kérdéseket, nézetem szerint a leghalaszthatatlanabb intézkedést a tisztaság megvalósítása kíván. A t. városi elöljáróság nem adhat nekem kielégítő feleletet arra, hogy mi címen és jogon tűrik meg, hogy a városon végig húzódó Szinvér-patak árkát szemétdombul használják ? De még megközelítőleg sem elégíthet ki arra vonatkozó válaszával, hogy miért kell a sörözni, kaszinóba járó polgárságnak, na meg a városunkat felkereső idegeneknek a Nagyvendéglőben oly illatot szagolni, amely sem a tartózkodást nem teszi kellemessé, sem pedig az étkezők étvágyának gerjesztésére nem alkalmas Sok, sok panaszolni való volna ezen a téren, de hát a közérdek ennek a két tarthatlan helyzetnek szanálását kívánja leginkább s ezért csak erről beszélek. Tudomásom szerint a közegészség- ügyi törvények, rendeletek szigorú kötelességévé leszik a hatóságoknak, hogy minden olyan állapotot megszüntessenek vagy keletkezését meggátolják, ami járványok esetén annak terjedését előmozdítják. De különösen szigorú kötelességünkké teszik, hogy a közönség rendeltetésére szolgáló nyilvános helyeknek tisztántartása állandó figyelműk tárgyát képezze. S mit kell tapasztalnunk, hogy épen az utca és a Nagy vendéglő az, amely — Mauthner által is irigyelhető - melegágya a baktériumoknak, undorító szemétládája a földön elképzelhető minden mocsoknak, piszoknak és tapasztalhatjuk azt is, hogy Szinérváralján a nátha éppen azokat a t. intézőket kínozza állandóan s oly fokban, hogy a Nagyvendéglőben, de annak környékén is terjengő illatot megérezni nem tudják. Van egy nagyon rossz tulajdonsága a t. Elöljáróságnak, hogy minden jogos felszólalást személyes támadásnak tekint s ha ilyen megtörténik, akkor túlérzékenység vesz rajta erőt. Hát t. Elöljáróság, a közönség nem támad, a közönség panaszkodik s ez a panasz kell hogy füleikbe jusson, hogyha az alapos, orvoslást találjon. Nincs személyes támadás. De ha a t. Elöljáróságnak olykor egy-egy nagy mulasztás orvoslására figyelmét felhívják, ha olykor a t. Elöljáróságot talán erősebb hangon is kötelességére figyelmeztetik, akkor ne az érzékenykedés legyen a t. Elöljáróságnak észében, hanem igenis az, hogy mint köztisztviselő kritikát tűrni tartozik, hogv mint a közbizalom létété- ményese, a bizalomnak megfelelni köteles S azért csak azt akarom a t. Elöljáróság figyelmébe ajánlani, hogy a közegészségügyi törvények után szüntesse meg azokat az okokat, amelyek engem jelen panaszos s nem támadó cikk megírására késztettek. i-h,\ Elégületlenség és tudatlanság. A legnagyobb költő az élet; sokkal jobban, sokkal meghatóbban tárja elénk a tükröt, melyben saját létünket és sáfárkodásunkat megláthatják, mint a legmozgalmasabb regény, ha ugyan elég ügyesek vagyunk e varázs-tükör rejtett képeit napfényre deríteni. Harcviharos, küzdelemteljes korszakunk gazdag oly különféle eseményekben, melyeket a tapasztaltak és körültekintők már jő eleve megláttak e varázs-tükörben; gazdag oly eseményekben, melyek rideg ellentétben állanak a mindinkább tért hóditó, szabadelvű ujitá^t sokkal. Túl gyorsan nem haladunk előre. Erős, pa'r£ rancsoló hatalmak gátolják a szabadelvű kor-N szellemet ébredésében; a mit sem sejtő, jóhiszemű tömeget elvezetik a nagy országút mellől, amelyen mindannyian hosszú időkön át közösen haladtak az emberiség üdvére és javára s a helyeit keskeny, tekervényes ösvényeken, egy állítólag forrón óhajtott cél felé vezetik, itt azonban, ezeken a szűk utakon, két mérges növény tenyészik s sokan, kik a hatalmasokat követve e pályán haladlak, érezték már a méreg hatását . . . E növények nevei: elégülellenség és tudatlanság! Elégületlenség a közép- és alsó, tudatlanság az alsó osztályokban, ezek amaz ártalmas növények, melyek rontó töviseikkel dúlják a családot és forgalmat, az iskolát és a házat, hogy szinte egész közéletünket veszélyeztetik és elposványositják. Ha a szűk családi kör békeszerető otthonából napjaink mozgalmas politikai terére akarnánk kitérni, korunk még élesebben körvonalazott képét tudnók adni s nem volna szükséges hosszabban bizonyítani, miképp ez a két mérges növény itt is puszlitólag és rontólag hatott, amint hogy a tényleg létező káros állapotok csak az egyedül célhoz vezető egyenes útról való letérés következményei. Ám mi módon létesítsünk változást, orvoslást ? Nem akarjuk elhamarkodva megoldani ezt a kérdést, de azt hisszük, hogy az elégiilet- lenséget nem lehet egykönnyen kiküszöbölni. Abból a szempontból kiindulva, hogy elégületlenség és tudatlanság az a két pont, melynél mindazok kezdik az igazi népbarátság palástjai alatt romboló müvüket, kik az uralkodó állapotokból hasznot akarnak maguknak kaparintani s meg lévén győződve, hogy csak a nép fokozott és javított műveltsége lehetnek a régi szellemi javakért való küzdelemben méltó és becses fegyverek, kötelességünk, hogy a népet szakadatlanul felvilágosítsuk, szóval és írásban, jó, ismeretbővitő könyvek terjesztésével, buzdítással a közéletben való részvétellel, tartozunk mindazokat a tudatlanság hálójából kiszabadítani, a A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. A csikó. Hát úgy adódott kérem a dolog, hogy Ben- esik János uramnak csikóra volt szüksége. Csikóra, szép szál jószágra, ami kinőtte már a kamasz hónapokat, de még nem állapodott meg, hogy joggal lehelne rámondani: ló. 0 csikót akart kétféle okból; egy, mert az e fajta jószág olcsóbb is, kettőimért nevelni akarta a jószágát a maga módjára. Ez az utolsó ok különben Bencsik uramnál mindannyiszor sokat határozott, amikor valami újnak a beszerzéséről volt szó. Fiataljában szerette az asszonyt (alig volt lb esztendős, mikor párta alá jutott Erzsók asz- szony); a házát, a földjét mind maga ifjilolla meg; a dudvával benőit kertből egyedül csinált jövedelmező gyümölcsöst. Tavasz felé járt az idő. Mostanában már nem lustálkodbatik a vályú mellett a jószág, a fehércseléd is félre teheti a kalendáriumot az uj esztendőig. Eke elé fogják a lovakat, ökröket, ki a mezőre terelik a teheneket; a nap felkeltél a pásztorok kürtje, a juhnyáj kolompja jelzi a faluban; a haláron meghallani az ekét fogó parasztok kurjongatását. Ilyenkor aztán nagy szükség van minden rendű és rangú munkaerőre. Ismerni kell annak a módját, hogy hogyan ifjilják meg az anyaföldet, hogyan kell eljárni az eszközökkel, holt eszközökkel és élőkkel: kocsikkal, ekével, lovakkal, meg béresekkel. így történt, hogy szaporítani kellett a jószágállományt. Szaporítani pedig egy lóval. Szükség lett volna ugyan keltőre is, de csak egyet vett Bencsik uram, ugv okoskodván, hogy olcsóbb lesz, ha csak egy erős csikóval toldja meg a jószág sorát. — Holnap Szögedébe megyünk, hallottad Péter? — mondja oda a gazda a kocsisnak. — Jó, jó — felel egykedvűen a szolga, amúgy félválról. Másnap vásáron voltak Szegeden. Bencsik uram leszáll a kocsijáról, kiveszi oldalzsebéből a dohányzacskót, megtölti a kurtaszáru pipát, a mándlija zsebéből gyufát kotorász elő és meg- gyujlja a füstölő masinát. Nagyokat szipákol. Ezt olyankor szokja, mikor komoly munkában van. Mert hát a mostani állapot bizony nagyon komoly. Kiválasztani olyan csikót, amelyik két lónak a helyét tölti be. Azután meg az ilyen csikót kioktatni minden olyan munkára, amit már mostanában, igy a munka javában tudni kell a lónak Bencsik uram neki indult. Ott állt sorjában vagy 200 kocsi, mindegyik kocsi sarag- lyáboz két, három ló. Anya-ló, kis csikó, meg nagyobb, gebe is, termetes is. Már ahogy jön. Egy kocsi mellett halad el. A kocsi gazdája nagy lustán odadől a saraglya mellé és ostora nyelével kotorász a porban. A kocsihoz csak egyetlen jószág van kötve, egy gyönyörűen kifejlett pejszőrü csikó. Bencsik előbb nagy fontoskodva végig néz majd a jószágon, majd a gazdáján. — Hát osztán, hogy adná kendtek ezt a csikói ? — Odaadnám 100 pengőért — mondja a megszólított. Bencsik uram végig néz a csikón még egyszer; közelebb lép hozzá, ketté szorítja az állat ajkait, lapockán veri, azután ráparancsol Yégh András uramra (mert igy hívják az eladót), hogy induljon neki sebes léptekkel az állattal, mert meg kell győződni arról is, hogy nincsenek lőcslábai a csikónak. Yégh András neki indul a csikóval szépen trapba. Először lassú tempóba, azután sebesebbe, de nem kellett sokat féket tartania, mert Bencsik János érlelt a jószághoz. Kitalálta, hogy hát ebből jóravaló lovat fog felnevelni Nem is alkudott rá; csak kiszedte mándlija zsebéből a pénzes zacskót, kivett belőle négy vadonat uj ötven koronást és átadta Yégh Andrásnak minden szó nélkül. A kocsis odakötötte Bencsik kocsija mögé a csikót. Hazafele nem egyszer nézett vissza Bencsik János uram a gyönyörű állatra és az egész utón bízvást azon járt az esze, hogy milyen módon fogja munkába a Rózsát (ilyennek keresztelte a csikót Yégh András), mert az ilyen csemete más eljárást kíván, mint a 30—40 pengős csikó.
