Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-27 / 26. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Klfiflzeté9i árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, Főszerkesztő : 1 A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. IXjOS"VAY G-TJS»25TjÁ."V. valamint előfizetési díjak Nyilttér soronkint 20 fillér. Felelős szerkesztők a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára Intézeodők MegJeleulU. e lap mlndlen kedden. FÁBIÁN ISTVÁN és KRTONfl SÁNDOR dr. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Demokrácia. Ne vonjanak vállat a hatalmasok^ hogy most olyan sűrűn pengetjük \-f,társadalmi kérdéseket. A nembánomsá^, Aeé semmivel nem törődés unja az erkölcsös prédikációt, — elhisszük, — de elfogjuk mondani intéseinket annyiszor, ahányszor kell, hogy megértsék s ha minden egyes szavunkra csak egy-egy ember is akad, a ki megtér, már meg van a jutalmunk, az elégtételünk, a dicsőségünk. A társadalmi elzüllés lejtőjén állítjuk meg az emberiséget, az erős polgári rendet s figyelmeztetjük a közel jövendő veszedelmeire. Az uralkodó középosztály arisztokrata gőggel eltelve fumigálja az idők nagy mozgalmait. Nézi, de nem látja támadni az uj rend százmilliós hadseregét s bedugván füleit, azt hiszi, hogy nem is zeng a jövő dala, melyet viszhangoznak a hegyek, völgyek és tengerek. Ugyanaz a romlás, ugyanaz az erkölcsi téboly, ugyanaz az erőszakos zsarnokság uralkodik, — mint uralkodott száz évvel ezelőtt, a mikor támadt a harmadik rend, a nagy tömegek, a „polgárok“ rendje - az arisztokráciának emelt vérpadok körül. És e szimptomákból önként következik, hogy a támadó rend, az uj jelszavak alatt küzdők milliói, el fogják söpörni a polgártársadalmat, százezernyi szuronyával és ezernyi ágyújával együtt. El fogja söpörni, — ha oda engedjük jutni a dolgot. í\;.í '.Ha nem jönnek el az erős, a láng- delkü tanitók, a kik figyelmeztetik a pol- -gartársadalmat igazi kötelességeire, azokra a kötelességekre, a melyeket magára vállalt a nagy francia forradalom idején, hogy a hármas jelszót keresztül viszi a vérkeresztségen s megváltja vele az egész emberiséget. A szabadság, egyenlőség és testvériségben megfogant és vérrel megszentelt demokrácia nem váltotta be ígéreteit. Ma ismét egyenlő jogokat követelnek a milliók, — mert valljuk meg, nincs egyenlő joguk; ma ismét sötét szellemek kezdik ki a szabadság és testvériség szent jelszavait. A fölszabadított emberiségben uj rétegek támadtak, melyek meg-meg- kisértik a régi nótát elfujni a demokrácia szent jelszavainak védelme alatt. Es hatalmas viszhang felel rá a mélységből a „Marseillaise“ dallamára s az ismerős hangot megértik az elnyomottak s egyre erősbödik, egyre menydör- gőbb lesz a kórus, mely az uj tan oltára körül felhangzik. Pedig hogy hívják ezt az uj tant? Szociál demokrácia! Szociáldemokráciának hívják az uj hitvallást, hogy megkülönböztessék a demokráciától, mintha léteznék olyan demokrácia is, a mely nem szociális, mintha léteznék olyan polgártársadalom is, mely nem az egész emberiségnek, minden egyes egyénnek a javát akarná előmozdítani, hanem csak bizonyos kasztok, rétegek érdekeinek hordozója volna. Ilyen demokrácia nem létezik s ezért nem kell felülni azoknak az üresfejüeknek, akik a szociáldemokráciával valami fenséges különbséget akarnak kreálni a két fogalom között. Viszont nem kell sem azt hinni, hogy benne élünk az igazi demokráciában. E tekintetben ferde útra lépett a polgári társadalom. Az üresség, a nagyzolás, a stréberség, a lakájtempók mindenféle válfaja járványként pusztít s a tehetségtelenek előre tolakodása lehetetlenné teszi az igazi tehetségeket, a kiknek jobb az ízlésük, több az önérzetük és finomabbak az érzelmeik, semhogy könyörharccal, tányérnyalással akarnának maguknak szabad utat biztosítani az előrehaladásban. Valóban jól tenné a polgártársadalom, ha mélyére tekintene jelenének. Jól tenné, ha nem csak az első sorban tolongó sokaságra vetné futó tekintetét munkája közben, hanem elkalandoznék a társadalom napszámosai körébe is, a hol hamarabb észre veheti a tehetségeket, az erőt, becsületet. A tátongó gomblyukakat be kell fol- dozni, az érdemkereszttel hivalkodóktól meg kell tagadni a tiszteletet s az őseivel dicsekvő epigont figyelmeztetni kell A „Szinérváralja“ tárczája. Ujfalussy commissárius. Ujfalussy a múlt század elején kommissárius volt Zemplénmegye varannói járásában. A tábla- birák tipikus alakja a jó kedélyét a késő korban is megőrizte. Bár idejében a közigazgatás egyszerűsítésének kérdése még nem lebegett felszínen, mint ma, mert hiszen az akkori igazgatás az egyszerűnél is jóval egyszerűbb volt, ő még ezt is egyszerűbbé tette. Ráveretett Gyuri legényével a bűnösre hatot vagy tizenkettőt s a megzavart jogrend helyre lett állítva. Ebben az eljárásban pedig benne volt a közigazgatás egyszerűsítésének eszméje, mert nem kellett hozzá szolgabiró; benne volt a modern büntetőjog két uralkodó iránya: a javítás és elrettentése, mert a ki egyszer kikapta a „kutyaporciót“, az vagy megjavult vagy megszökött a járásból, tehát el is rettent attól, hogy a becsület ösvényéről a tilosba botorkáljon. Értette is a módját, hogyan kell egy járást a szeméttől tisztára seperni s meg kell adni, hogy büszke is volt járására. Azonban a napban is vannak foltok, hát Ujfalussy járásának is volt egy Achilles-sarka, melyen szeplőtlen jó hire leginkább sebezhető volt. Ez az Achilles-sarok pedig épen ama község volt, melyben ő maga is lakott: Hrábócz. Ez a szégyenfolt pedig annyival is inkább bántó volt Ujíalussyra, mert ez kihívó fitymálása volt respektusának. Hrábóczon ugyanis az apróbb tolvajlások, elcsikarások éji renden voltak. Egy ismeretlen helyi nagyság fejlődésének a bimbóhasadás korát élte s mivel a kisiklás szerencséje elbizakodottá tette, még Ujfalussy ur dinnyéivel szemben is megengedett magának egy oly szabálytalanságot, amit a jogászok jogtalan eltulajdonításnak neveznek. A commissárius ur konstalálta is, hogy kezdő, de szép,reményekre jogosító csemetével áll szemközt. És — bár tudta, hogy a tolvajlások és a Skrabák Mihály személye között ok és okozati összefüggés van — mind- azáltal corpus delicti híján nem lehetett rajta elhegedülni azt a nótát, a melyet Gyuri legénye már kóta nélkül és behunyt szemmel is eltudott volna játszani a hamisítatlan somfavonóval. Skrabákról, erről a helyi nagyságról, akit csak apró-cseprő tolvajlásai emeltek az események felszínére, tudnunk kell, hogy miután oldalbordáját eltemette, mi sem állt útjában, hogy bánatát itókába ölje. Ez a korlátlanság házát és azt a néhány vékás földjét elvitte. Miután pedig az ember olyan sajátságos teremtvény, aki holtig kénytelen élni és min- denik elél úgy, ahogy, azt tartva, hogy segíts magadon, ha Isten nem segít: a falu végén hevenyészett össze rőzséből és sárból egy kis kunyhót. Ez pedig nyáron a henye gurnyasztás- nak elég jó fészek volt; de télen már nem felelt meg egy teljes konfort igényeinek. Bár ereiben Szvatopluch vére keringett, volt benne úri léhaságra emlékeztető valami, mert a munkát mód felett nem szerette. Hanem az éj leple alatt, — mint a prédára leselkedő óvatos róka, midőn az éhség szorongatja, — becsatangolta a falut és határt és az élvezeti dolgokat tisztességesen meg is dézsmálta. Egy szép reggelen aztán, midőn mérgének kelyhe egyébként is csordultig megtelt - arra ébredt fel a commissárius, hogy a szántásra elkészített mind a hat ekéről eltűnt a vas. Úgy járt a szántással, mint ama bizonyos püspök a harangszóval, akit csak azért nem tudtak harangozással fogadni, mert nem volt harang. Gyorsan magához veszi tehát a birót, kisbirót meg a Gyurit; de — bár Skrabák kunyhójának egész fedelét is lehányják, a vas nincs. Meg vagyon pedig irva, hogy a szerencse változandó s hogy a korsó addig jár a kútra, amig eltörik. Ujfalussy uram szeme egy rőzse- csomón akadt meg, amely az éjjel azon metamorfózison esett át, hogy élőiről hátra rakódott s alatta pedig friss földhányás vigyor gott elő a jámbor szemlélő elé. — Vágd csak bele a kapát Gyuri! Hát édes Istenem, az első kapavágásra a bibliai „rengő érc és pengő cimbalomnál“ ékesebben szólalnak meg a kommissárus ur vasai. Előkerült az mind a hat, mint a pinty ! Egy félóra múlva hátrakötött kézzel ott állt a deli quens a commissárius udvarán, aki már ki is adta a rendeletet, hogy a népet ítélethirdetésre gyűjtsék össze udvarán.
