Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-07 / 10. szám
II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. március 7. 10. szám. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. IVEegjeleulk. o lap minden lioddon. Főszerkesztő : ^ A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények IIjOSVAT CJtJSZTÁ-V. valamint előfizetési díjak FelelSs szerkesztők a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szlaérváraljára Intézendő! FABIAN ISTVÁN és KRTONfl SAflDOR dr. j Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Böjti prédikáció. A mai'nappal, lezárul az év azon része, mit — megkülönböztetésül s a benne előforduló vigalmak után — farsangnak nevezünk. Azt hisszük, hogy a farsang végén s a böjt elején nem lesz időszerűtlen az a rövidke kis prédikáció, melyet elmondani akarok. Nagyon sokan vannak még nálunk olyan emberek, akik szívből tudtak örülni annak, hogy az idei farsang olyan hosz- szu volt. Annyi vigadozás, annyi heje- huja-hopp! járta mindenfelé, hogy ugyancsak jó lábú, öblös torkú és telt erszé- nyü legénynek kellett lennie, aki a végéig ki bírta mulatni a farsangot. Különös és jellemző vonása az a mi népünknek, hogy — ha beköszönt a farsang, megszállja az el nem nyomható tudat, hogy most mulatni kell, kell, — ameddig bírjuk. Máskülönben talán takarékos, dolgos, józan. (Tegyük fel!) de a farsang, mintha bűbája volna, valósággal megbabonázza. És bizony elegen vannak, akik — ha módjukban állana, elmerülnének a mulatságok tengerében. Nemcsak a melegvérű fiatalságot szállja meg a farsang mámora, de a szülőket, az öregeket is, akiket máskülönben „higgadt“ jelzővel szoktunk megtisztelni. És nem vehetjük a kivételek közé azokat a boldogtalan családapákat sem, akik a farsangban háborgó indulatoktól gyötörve futkostak mindenfelé, hogy a bálozásra és az estélyekre szükséges pénzt minden áron elő teremtsék. A vidám farsang sajnálandó (vagy ! talán komikus) alakjai ezek az elkény- j szeredett családapák, kik nem tudtak el- lenállani a mama zsörtölődésének és az eladó leány (a legtöbb esetben leányok) mély sóhajtásainak. A kisiparos, a kereskedő, akit végre- j hajtanak az adóhátralék miatt; a szerény fizetésű hivatalnok, aki megérez minden fillérnyi tulkiadást és mindazok, kik merényletet követnek el anyagi helyzetűk ellen, midőn eleget tesznek az úgynevezett „társadalmi“, valójában pedig csak társasági követelményeknek, melyek igen sokszor hamis követelések: — mint áldozatra szánt bárányok — kisérik család- jókat mulatságról mulatságra. A farsang elmúlik, akármilyen hosz- szu is. Elmúlik legtöbbször úgy, hogy a 1 család büszkeségének, a szép eladó leánynak nem húzta az ujjára a karikagyűrűt szerelmes vőlegény. Elmúlt az az idő, de talán nem is volt sohasem, csak az irók idealizmusa képzelte el, amikor a házasulandó férfiak a bálterem sikamlós ! parkettjére mentek feleséget keresni. Egészen más csíziója van most Hy- mennek: a telekkönyv, a protekció és egyéb, praktikus nyilai Ámornak. De magának a szerelemnek sem éltető levegője a bálterem izzó atmosférája. Hamar jött ott a mámor és gyorsan száll el. Hamvazószerda nemcsak a lelki magábaszállás napja, de — ugy-e papa? — a csalódás, a keserűség, a rideg anyagi gondok napja is. „Hej, száz világot át nem élünk!“ — mondottuk a farsang elején. „Micsoda szörnyű drágaság! Hogy kell megélni?!“ — sóhajtjuk most. Eljön a kuporgatás és a nélkülözés ideje és a helyzet sanyaruságát semmivel sem enyhíti az, hogy „jól mulattunk a farsangban“; sőt a kivívó ellentét csak növeli a jelen kínos voltát. A föld népe is csak úgy fogja fel a farsangot, mint az urak; de itt legalább szerényebbek az igények és olcsóbbak a mulatságok. Igaz, a farsang arra való, hogy a küzködés és munka között eltelt esztendőért némileg kárpótoljuk magunkat. De aki úgy kárpótolja magát, hogy bajait csak tetézi, az maga ellen is, a családja ellen is vétkezik, fcs mert sokan igy kárpótolják magukat, azért van szükség ilyen bojtos izü prédikációra. Szívleljék meg ezt az apák és a mamák. A farsang nem azért farsang, hogy keserűséggel gondoljunk és kellemetlen érzések emlékeztessenek vissza reá. Legyen az ez után következő farsang is vig. Mulassunk annyit, amennyi jól esik, ha jut miből; de ne táncoljuk magunkat nélkülöző szegényekké. Mint a mulatozás idejének lejártával, a böjtben tudunk reálisak lenni, számotvetve gondolkozni és cselekedni, úgy a vigasságok idején se feledkezzünk meg a reális A „Szinérváralja“ tárczája. így szál virágot. S a virágot ha nem kapom, Boldogtalan leszek nagyon; Pattan a húr, hallgat a lant,...- S egy szegény ember pihen ott, alant. Hr. A. O. Egy szál virágot kértem csak, S könyörtelen megtagadtad; Pedig egyetlen virágszál Néha több az életnél, halálnál. Adtak ugyan — nem tagadom - Virágot itt-ott egykoron A lányok sokszor énnekem, — A boldogságot még sem ismerem. De az, amit tőled kérek, As a virág, az: az élet; Azt én zálogul akarom : Engem szeretni tudnál-e vájjon ?... Szép szemedbe ha nézhetek, Ha érinthetem kis kezed, Egy holdfényes szép esteien — A dsz-e virágot, ? — még megkérdezem. Ha a virágom’ megkapom, Boldog leszek nagyon-nagyon, S mind a miénk egy életen át: Tündérálmu, szerelmes boldogság. renaissance nj világításban. — Irta: I>r. Straehon Nelly.*) A renaissancenak eddigi meghatározása, melynek alapját Burckhardt vetette meg s amely a legújabb korig sok hü követőre talált, ma már nem látszik kielégítőnek. Burckhardt szerint, a renaissance az ókori klasszikus művészet újjászületése. 0 a renaissancet tekinti az egész modern szellemi élet kiindulási pontjának; mind- ; azt, ami a középkorban a művészeti fejlődés í tekintetében jelentőséggel bir, mintegy elvonja a középkortól és a renaissancenak tulajdonítja. Állítása ama téves nézetében gyökeredzik, melynél fogva a középkor és a renaissance között ép oly mély, áthidalhatatlan űrt látott, mint más felől a keresztény és a pogány kor között. Úgy í vélekedik, hogy e két ellentétes pólus egy*) Részlet a szerzőnek, „Leone Battista Alberti" cimü munkájából. j mással sohasem érintkezhetik. Három nevezetes munkájában ezen álláspontból, merev elméleti rendszerességgel határozta meg azt a jelenséget, melyet renaissance szóval szokás megjelölni. A renaissancenak ily módon való megmagyarázása feltűnően hasonlít az ókori, még kezdetleges szobrászatban mutatkozó azon művészeti felfogáshoz, mely az emberi alakot jóbbra- balra nem mozduló helyzetben, élűiről tekintve adta vissza. Ez az, amit ma frontalitas elvének, az igy keletkezett szobrokat pedig frontalis szobroknak neveznek. Burckhardttal ellentétben, találkoztak, újabban bátrabb gondolkodók, akik megkisérlették a renaissancet más és többféle álláspontból nézni, aminek következménye volt, hogy e jelenség mivolta is másnak mutatkozott. Ugyanis belátták azt, hogy a középkor és a renaissance egymást nem zárják ki, vagyis, hogy a renaissance tartalmának az antik műveltség fölélesztésén kívül a keresztény gondolatvilág is lényeges alkotó elemét teszi. A népvándorlásban feltűnt és a X-ik századig államilag és nemzetileg kialakult új népeknél a keresztény gondolatvilág az irodalomban csak mintegy átmenetileg, ellenben a művészetben tartósan és nagy termékenységgel jutott kifejezésre. Ennek oka abban rejlik, hogy a népek-
