Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-21 / 8. szám
f H. évfolyam. Szinérváralja, 1905. február 21. 8. *zám. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 Meijjoleiiilí. e lap mincten Itectóoii. Főszerkesztő : A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények IIiOSVAY GUSZTÁV. valamint előfizetési díjak Felelős szerkesztők „ „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szloérváraljára iatézeadfk FÁBIÁN ISTVÁN és KftTONfl SÁNDOR dr. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Indolencia. A kor, mely meghozta a lázas érdeklődés idejét, megszülte az indolencia korszakát is. A vérkeringés megcsökkent. Az érdeklődés vénája a közügy iránt, mondhatni, teljesen kiapadt. A mi modern embereink valóságos fenhéjázással dicsekednek, hogy őket semmi sem érdekli. De még a társadalmi mozgalmak is, melyek pedig nem is olyan régen még oly lelkesedésre hangolták a nagy közönséget, elállt, mintha beleveszett volna a nembánomság mocsarába. Azok az örökbecsű társadalmi munkák, melyek annyi maradandó emlékekkel és alkotással gazdagították az országot, elenyésző csekély azon erőkhöz képest, melyek a divatos indolencia által megszállva, hosszú időre bénákká és tehetetlenekké lettek. Pedig az ország haladása és szellemi élete okvetlenül szükségessé teszi, hogy abban az áramlatban, mely a műveltség és a korszellem hazáját előre mozgatja, a társadalom minden egyes tagja erejéhez képest részt vegyen. Nem szabad senkinek sem azzal elő- állani, hogy nélküle is folynak az ország dolgai. A nagy tengerben egy csepp ugyan, vajmi parányi s egy csepp még nem csinál ugyan tengert; de ha mindenki igy gondolkozik, akkor tehetetlenné van téve a közérdek kővé való tömörülés és akkor lehetetlen, hogy a legegyszerűbb mindennapi kérdésben is határozott és egészséges közvélemény alakulhasson. Most mi történik? Az indolens társadalom melyet nem érdekel a közérdek, folyton izgalmak után vágyakozik, hogy elpetyhüdt idegeit felizgassa. Nem kellenek nekik a mindennapi élet sablonos eseményei, melyeket évente visszahoz az idő megaludt vére, csak szenzációs, pikáns hírekre mozdul ismét meg, de akkor is nagy kényelemmel. Botrány kell minden áron, még ha a íelcsapadó sár visszahulló csöppjei ruháinkra is esnek. Szenzáció kell, hogy ne csak limonádé vérünk jöjjön ismét forrongásba, hanem a nagyvilág is tudja, hogy mi kulturnépekj vagyunk. És ez az apatikus állapot nemsokára elhozhatja azt az időt, •— a mitől mentsen meg bennünket a magyarok Istene, hogy már majd a szenzáció sem fogja kielégíteni mindenben megnyugvó vérünket. Mi történik akkor. Erre feleljenek azok, a kik segítenek bele vinni a mi jó magyar egészséges gondolkodásunkat, az u. n. modern eszmék pestises kútjába. Ha igy haladunk, oly eszmék és elvek kerülnek majd a küzdtér porondjára, melyek éppen homlokegyenest fognak majd ellenkezni a józan magyar gondolkodással és akarattal. Hogy ez igy van, a közel múltban nem egy alkalommal meggyőződhettünk. Ma már csak nagyon kis körre szorult azok száma, a kik nemcsak botrány hajhászatból érdeklődnek a közérdek és társadalmi kérdések iránt. Pedig nem is olyan régen egy-egy ilyen felvetett kérdés által előidézett hullámverés a legszélsőbb partokig elterjedt. Tempi pas- sati. Az idők múltával meglassult a nyilvános és általános érdeklődés, foszlott a kapocs, mely hatalmas falánkszszával ércnél erősebben tudta az érdeklődést fenntartani. Beütött a Nirvánába való bizakodás. Az idő pedig halad, egyre halad. Percenként tűnnek a napok, huszonnégy órára törpülnek az évek, a közérdek és a társadalom ügyei, legyenek azok a legfontosabbak, elalszanak, mert nincs, a ki érdeklődne irántuk. Az eszme vezetőinek izzadtan tapad szemükbe hajuk, mig egy- egy embert kapacitálnak. Megmozgatnak füt-fát, megtesznek minden telhetőt és lehetőt s a mikor nagy pihegve azt hiszik, hogy egy embert megnyertek ügyüknek, a kapacitált ember hátat fordít s nagy flegmával rántja meg vállát, mondván: mi közöm hozzá! Ő megy nagy lelkinyugalommal tovább. A lelkes vezetők pedig kezdik újból egyenkint fogni — csaknem kötéllel — az érdeklődőket. És ez a játék naponta százféle variációkban ujjul meg. Ha netalán maga a vezető is telítve van a modern eszmékkel, no akkor ne adj IsA „Szinérváralja“ tárczája. Szeretem a csöndes . . . Szeretem a csöndes, holdvilágos estét, Mikor nem haitik más, mint afáksóhaja, Lom bok susog ása, szellő halk furáim a, S szivem dobogását semmisem zavarja. Halkan, fájva dobog: nagyon beteg szelvény. Fájdalmát a holdnak, csillag oknak [mondíja, . . Hátha nagy sebére azok gyógyirt adnak. Gyászát elviselni, hogy könnyebben [tudja . . Amikor letűnni látok egy csillagot, Azt gondolom, ez hoz gyógyulást én [nekem. Leszállón abból a ragyogó világból Megmondja, mitől nyugszik meg szegény [szivem. Mayyogó csillagom! te vagy bizodalmám, Lehulló csillagom ! te vagy reménységem! Mondd meg nekem, mikor: mondd meg [nekem, mitől Talál nyugodalmat, enyhülést a lszivem? . . . Megmondta egy — végre, — mert mikor lhullott le, Különösen fájón néztem én utána .... Azt mondta: e földön nem lesz nyugo[dalma, Csak ha pihenni tér egy más, szebb [világba! . . . Hoythov Annnskn. ¥ A szemfényvesztő. — Irta: Anatolr France. — (Folytatás.) III. A szent versengés és mindeme szép müvek láttára, Barnabé boldogtalannak érezte magát együgyüsége és tudatlansága fölött.- Istenem! — sóhajtozott, miközben végig ment egyedül a szerzet kis kertjén, mennyire fáj nekem, hogy én nem szolgálhatom, mint testvéreim az istenanyát, kit szivem legmélyebb rejtekéböl tisztelek. Ó, istenem, én egy egyszerű ügyetlen ember vagyok és sem himnuszokat nem tudok költeni, sem szobrokat faragni, sem szép képeket festeni. Semmim nincs, a mivel szentséges szüzanya, neked áldozhatnék. így járt ö szomorúan ide s tova, egészen átengedve magát keserű fájdalmának. Egy este, midőn a szerzetesek a nap fáradalmai után egymásközt beszélgettek, hallotta, a mint a testvérek egyike egy szerzetes történetét mondta el, ki nem tudott egyebet, mint az Ave Máriát énekelni. És ezt a testvérek életében együgyüsége miatt kigunyolták, de mikor meghalt, öt rózsa fakadt a szájából* Az öt rózsa Mária nevének öt betűjét jelentette és ebből látnivaló lett, hogy ő egy szent vala. Midőn Barnabé ezt a történetet megtudta, még jobban csodálta a szent anya jóságát, de ama testvér példája még sem volt képes őt megvigasztalni, mert szive tele volt igyekezettel és azon iparkodott, hogy méltóan szolgálja az istenanyát. így keresett ő e cél elérésére valamely módot, de mert nem talált, mindinkább szomorúbb lett. Egy reggel azonban igen vidáman kelt fel. Azután besietett a kápolnába és egy óránál hosszabb ideig maradt egyedül ott. Evés után ismét oda ment. Ezen időtől, kezdve a napnak legnagyobb részét a kápolnában töltötte, mig a többi szerzetesek művészeteik gyakorlásában fáradoztak. Meglátszott rajta, hogy vidámabb és többé nem is panaszkodott. Sajátságos viselkedése azonban felkeltette a többi szerzetes kíváncsiságát. Megkérdezték
