Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-03 / 1. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGÉI Éli SZÉPIRODALMI HETILAP II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. január 3. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona^félévre 3 korona, Főszerkesztő: _ A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények negyedévre 1 korona 50 f, egyes'szám ára 12 fillér. IIiOSVAY valamint előfizetési díjak Nyilttér soronkint 20 fillér. j Felelős szerkesztők és laptulajdonosok a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szlnérváraljára iaíézendők MCesjolozxiU. e lap minden Iteclclen. j KRBfl TIHAMÉR dr. és KRTONfl SÁNDOR dr. ; Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Uj esztendő. Egy esztendő tette meg pályafutását az idő végtelenségében, egy esztendő futotta meg rendes útját s alig hogy lehunyja szemét az ó-év, nyomába lép egy uj esztendő, mely titokzatos, mely nem tudott és nem sejtett dolgokat rejt méhében. Sötét lepel, sűrű fátyol borítja az elkövetkező esztendőt és az ember reménykedve tekint feléje. A múlt, bármily keserű volt, bármily csalódással, be nem teljesült vágyak szomorúságával, romba dőlt remények bánatával járt legyen, szépnek látszik, kedvesnek tűnik fel az emlékezetben, mert már letűnt, elenyészett s soha többé vissza nem tér. De van helyette egy jövő, tele megannyi bizonytalansággal és kétséggel. Azzal az aggodalommal nézünk elébe, vájjon lesz-e olyan mint a múlt vagy még rosszabb, elszomorítóbb, megdöbbentőbb lesz-e? Viszont telve lehet a legédesebb örömökkel, váratlan meglepetésekkel, megannyi szerencsével. Mindenesetre kötelességeinkről megfeledkezni nem szabad. Dolgoznunk, fáradnunk, munkálkodnunk kell. A sült galambokat hasztalan várjuk, hiába lessük, azok nem egyhamar fognak felénk röpdösni. Ám legyen hitünk, legyen szívós kitartásunk, legyen akaraterőnk, hogy komoly munkánk, korrekt kötelességteljesitésünk nyomán jót, kielégítőt remélhessünk. Bizzunk önmagunkban s akkor a jövőnkben is bizhatunk. Ha az elmúlt esztendő nem is hozta meg azt a gyümölcsöt, azt az eredményt, amit lelkiismeretes munkánk, fáradhatlan buzgóságunk után elvártunk, azért még nem kell csüggednünk, nem kell kedvünket, akaraterőnket elveszítenünk, a reményt nem kell feladnunk, íanem haladjunk a kiszabott ösvényen, egyre előre törtetve, egyre nagyobb szorgalommal és energiával dolgozva s tapasztaln. fogjuk, ha nem is azonnal, de meg lesz fáradságunk kellő jutalma. A jövő iránt soha se veszítsük el bizalmunkat, a jövő mindenkor lelkesítsen és buzdítson bennünket, mert nem tudhatjuk, hogy a nagy homály, s végtelen feketeség : mit takar. A mi az elmúlt évben nem kedvezett, noha hittük, vártuk, hogy kedvezni fog, még mindig élhet és kell, hogy éljen bennünk a remény, hogy az uj esztendő meghozza azt, amivel a sors a múltban fukarkodott. Akivel a sors mostohán bánt, noha A „Szinérváralja“ tárczája. Akasztófa humoreszk.- K. G. után fordította: Dr. Gerber Ixsó. — Dr. Pranter az újságírói gárda egyik oszlopos tagja — a nagy ideálista — képtelen volt szemét a falon lelógó fénylő érckilincsről elfordítani; egy angol klosett egy siralomházban, két tágas ablak renaissancestilusban — erősen berácsozva, — egy fényezett asztal, négy kényelmes szék, egy falióra angol stílusban — az iparművészet remeke, — egy hygienikus köpőcsésze és világos zöldre festett falak; hisz ez egy remekül berendezett bondoir volt! Legalább is egy nem nagyigényü ember részére. Lesújtva gondolt szenzációs cikkének vázlatára, a melynek lapjának még reggeli számában kellett megjelennie és a melynek kezdete már kész is volt: Fabichler F. X. kivégzése. Ismét beteljesedett a gonosz tettnek átka! Ismét borzadalommal tekint az emberiség az eltévedt igazságszolgáltatás (sic!) hajmeresztő aktusára; — a büntettek bűntette! Merev pupilláinak tekintetét egy halálra kinzott (!) gyilkos ismét a nedves kinzó kamarának dohos szögletére veti, a melynek homályában ott látja a borzadalmas halálnak minden rémét! Ismét látjuk egy emberi élet vonaglását, a mely visszahelyez bennünket a legsötétebb középkorba(!), ismét .... Dr. Pranter kétségbeesésében a szegény elítéltre tekintett, mintha nála akart volna segélyt keresni. Tán bohózatot rendeztek itt a szerkesztőségek részére belépti dij nélkül ? Itt ült az az I ember, a kit néhány óra múlva utolsó útjára j kisérnek és a helyett, hogy programmszerüen végzetének súlya alatt összetört volna, lelkiismeret furdalás nélkül, lábait keresztben, szíttá szultán cigarettáját és nézte a lelkészt, a ki már tizedszer kérve kérte: „Falichler Ferencz Xaver, imádkozzunk!“ Újabb szultán cigarettára gyújtott, bámulta a füstjét. A dohánygyárak directe a halálraítéltek utolsó óráira készítik. Tapasztalati tény, hogy az összes gyilkosok utolsó kívánságaik között a bécsi szelet mellett még a szultán cigarettát is kérik. A ki ezeket elszitta, könnyen viseli el utolsó óráit. „Fabichler Ferencz Xavér, imádkozzunk!“ A halálra Ítélt lehúzta csizmáját: „Mennyire izzadnak ma lábaim, ez már igazán borzasztó!“ „Fabichler Ferencz Xavér, térj magadba, gondolj arra, hogy el kell készülnöd az utolsó utadra és nemsokára a legfőbb biró előtt fogsz állani!“, „Úgyis benyujtattam kegyelmi kérvényt!“ „Fabichler Ferencz Xavér, térj magadba, | hogy isteneddel kibékülve szállhass a sírba és nehogy a hitetlenség a halál pillanatában széttépje szivedet!) „Tisztelendő úr! Ugy-e, az vagyon Írva, hogy Isten az első napon azt mondta: Legyen világosság és lön világosság és isten látta, hogy ; a világosság jó volt. Aztán tovább úgy van: Az estből és a reggelből lön a negyedik nap és akkor teremté az isten a napot, a holdat és a csillagokat. No hát tisztelendő úr! milyen jó világosság volt az az első napon?“ fáradozott, szorgoskodott, mindent elkövetvén, hogy helyzetén javitson, ne lankadjon, ne veszítse el életkedvét, sőt fokozottabb mértékben lásson a munkához, teljék benne kedve, leljen örömöt a dolgában, mert a fáradozás, a törekvés előbb-utóbb megkapja a maga kiérdemelt bérét, sőt talán kamatostul is meghozza a munka diját. Akinek meg kedvezett a szerencse, az ne bizakodjék el, hogy neki immár van mit a tejbe aprítani, miért is nem kell oly mértékben dolgoznia, mint annakelőtte. Az ilyen ferde gondolkozási mód oda tereli az embert, hogy egyre kevesebbet dolgozik, mig végül arra a pontra jut, ahonnan kiindult valamikor. Szóval hanyagsága, elbizakodottsága odáig juttatja, hogy kezdheti élűiről az egészet. Ilyenkor aztán már immel-ámmal, vontatottan, lomhán megy a munka s többnyire nem is boldogul az efajta ember. Ha nincs, dolgozzunk, hogy legyen valamink s ha van, iparkodjunk azt megtartani vagy még hozzá szerezni. A komoly munka az, mely mindenkor reménységgel, bizalommal tölthet el bennünket a jövőt illetőleg. Dolgozzunk és bizzunk a jövőben! „Ne hallgass a gonosz lélek szavaira! Fabichler Ferencz Xavér imádkozzunk!“ „Tisztelendő úr, a sok imádság is megárt. Egy emberről hallottam, a kinek egyik lába rövidebb volt; imádsággal akarta gyógyittatni baját, 200 forintot fizetett. A lába tényleg nőni kezdett. Csakhogy elfelejtette a jótékonysági egylet címét, a mely imádkozott érte, a miért is nem tudott intézkedni, hogy többet ne imádkozzanak. Ekkor a lába nőtt, nőtt addig, mig egy méterrel hosszabb volt mint a másik lába, vagyis most a hosszabb lába lett rövidebb. Ez tisztelendő úr csak a sok imádságtól jön!“ „Fabichler Ferencz Xavér! elhagylak, ha te elhagysz engem et!“ „Alázatos szolgája tisztelendő úr!“ A pap letörült egy forró könnyet az eltévedt lélekért. Azután alázatosan megfordult és elhagyta a szobát. Az őr betette utána az ajtót. A három egyedül maradt. A gyertya szomorúan lobogott az asztalon. Egyszerre füré- szelés és kalapács ütések voltak hallhatók az udvaron. Őrülten dobogott Dr. Pranternek a szive, vére az agyába szállt. Az őr befüggönyözte az ablakot. „Nem szükséges kedves őrmester úr!“ mondta Fabichler, „nem vagyok kiváncsi, még elég korán meglátom ezt a kedves állványt. Külömben hol marad a szeletem? Nehogy oda égjen, mert meg nem eszem.“ Az őr kiment és Fabichler oda fordult a, sápadt újságíróhoz: „No kedves Dr. úr, ön még itt marad? Ugy-e egy néhány érdekes epizódot akarna megtudni életemből? Látja, emberére
