Szinérváralja, 1904 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-22 / 47. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, ' Főszerkesztő: _ A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. -3EaE*OSC\7".A.'V' G-TTSS5TÁ.’XT. valamint előfizetési díjak Nyilttér soronkint 20 fillér. Felelős szerkesztők és laptulajdonosok » „SZINRR VÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára inlézemlűk TV!<r>g;Jeleja. iIs. o lap minden Itodclou. KRBfl TIHH/AÉR dr. és KRTONfl SÄNDOR dT. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A nép gazdasági nevelése. Az uj népoktatási törvényjavaslat hathatósabban gondoskodik az elemi oktatással, mennyiben a gazdasági ismétlő és háztartási iskolákat állandósítani akarja. Reméljük, hogy a javaslatból mielőbb törvény lesz. De ez még nem elég. Minden törvény üdvös hatása attól függ, hogy miként valósítják meg annak szellemét. Ezúttal a tanitói kar buzgolkodásától függ az eredmény. Dacára az újabb időkben nagyobb arányokat öltött társadalmi mozgalmak által elért sikereknek, — az ország túlnyomó részében, igy vidékünkön is, a gazdálkodás kezdetleges, nem áll a kor színvonalán. Hogyan és mit kell termesztenie a gazdának? Erre a kérdésre sokan nem tudnak ma sem helyes választ adni! Az ősöktől örökölt földön az apáktól tanult művelés folyik. Pedig az idők nagyon megváltoztak s a gazdálkodás, a mely akkor még jónak bizonyult, ma már idejét múlta, a megélhetést sem biztosítja. Miképen lehet elérni, hogy a verejtékkel megmunkált föld termése megfelelő hasznot hozzon ? Más szóval: miképen értékesítsük munkánk gyümölcsét? Ez a második pont, melyet a tömeg szeme előtt köd borit. Azt már beláthatja mindenki, hogy nem elég a régi módszer: a termést bevinni a városba és ott potom áron elvesztegetni, egymás kárára az árakat leverni, az árukat Isten tudja hányszor be- és kiszállítani. Hát annak hányszor iszszák a levét, hogy a még lábon álló termésre előleget kérvén a falusi szatócstól vagy korcsmárostól: uzsorakamatot kénytelenek fizetni? A gazdaságilag gyönge ember tudatlanságának esik áldozatul, a mikor évről- évre szegényedik, nág a föld kicsúszik lába alól. Mert hiszen dolgozik s meg van benne a hajlandóság - még többet dolgozni. Belátja, hogy eszközei elégtelenek; előtte lebeg az erősek példája, a kik boldogulni, haladni, vagyonosodni tudnak. De nagy elhagyatottságában egész erélye és tettvágya kimerül az elége let- lenkedésben, úgy érzi, mintha a végzet nyomná őt egyre iníélyebben a nyomorúságba. Ez a súlyos tévedés hajt százezreket a kivándorlók közé vagy az ámító szociá- lizmus karjaiba. Ez kelti azt a tévhitet, hogy itt - az ősök földjén - nem lehet boldogulni. Ezzel szemben fölvenni a harcot; meggyőzni a kételkedőket arról, hogy mindazon előnyöket, amelyek az erőseket képessé' teszik a boldogulásra, megszerezhetik a gyöngék is; föltárni előttük azt az uj világot, a melynek eljöveteléért mi dolgozunk: ime ezek a föladatok állanak a néptanítói kar elé. Jól ismerjük és nem kicsinyeljük üzt a munkát, a melyet e kar egyes kiválói e téren eddig is kifejtettek. De ők kevesen vannak, a szegény ember baja pedig számtalan. Működésűk kis területre terjed ki, holott az egész ország népe rászorulna. Bízunk benne, hogy a gazdasági szaktanítók nem fognak megelégedni szorosan körülírt kötelességeik teljesítésével. Nem fognak megállani ott, hogy a gondjaikra bízott gyermekek lelkét fogékonynyá tegyék a gazdasági haladás iránt. Hanem valódi népnevelőkként fönntartják az összeköttetést községük népével az iskolán kívül is. Barátjai, tanácsadói lesznek a népnek. Az egész község gazdasági életének szálai kezükben fognak összefutni. Mint a villámos vezeték sodronya az áramot, úgy vezetik le majd a közgazdasági életben felszínre jutó mentőeszméket a legalsóbb fokig. A „Szinérváralja“ tárczája. A huszár szerelme. A faluban végig harsogott még egyszer utoljára a sorozás óta mindennap hallható nóta, a mely igy kezdődik: Októbernek elsején Be kell rukkolni . . . Milyen gyorsan el jött ennek is az ideje ! Bezzeg majd lasabban fognak múlni a napok ott bent a városban, abban a rettenetes, nagy, sárga házban, a kaszárnyában. Hajnali virradóra megindul a sok kocsi, mindegyiken öt-hat felpántlikázott legény dalol összeölelkezve s mindegyik kis kapuból szomorúan integet egy-egy könnyekkel telesirt keszkenő utánuk. A fehérnép búcsúzik tőlük három hosszú esztendőre, vagy talán örökre, ki tudná előre megmondani ? hiszen a katona élete csupa bizonytalanság. Egyik-másik módosabb leány egész a városig kiséri szive választottját. Olyan. nehéz az a válás, de hát meg kell lennie, úgy kívánja a király parancsa és az ország törvénye. Gergő Mátyás leánya, a szépséges Lidi is ott szomorkodik az édes anyja mellett, az egyik szekéren; alig tudja visszatartani a sírást, ha két égő szeme összetalálkozik deli vőlegénye szerelmes szemével, mert hát az is ott ül a dalolok között a hátsó ülésen. Hiába fia a néhai öreg bírónak, viszik Tóth Ferkót is, viszik huszárnak, nem ismer a katonai regula kivételt. A mikor betérnek a kaszárnya széles udvarába, az inspekciósőrmester le sem tudja venni róluk a szemét, mód nélkül tetszik neki az az összeölelkezve búcsúzó gyönyörű pár, mert hogy az Úristen jókedvében teremtette őket, azt még a vak sem tagadhatja. Szinte rosszul esik annak a marconaképp nagybajuszu őrmesternek, hogy szét kell őket választania, de hát ő neki is parancsa van, szigorú parancsa, hogy a trombita-szóra állítsa össze az uj katonákat, pedig már abba is hagyta a trombitás a jeladást. Ameddig látják egymást, folyton integetnek a kendőjükkel Gergő Lidi és Tóth Ferkó, mig végre eltűnik a legény a sokudvaru nagy kaszárnyában s Lidit is felszólítják az öregek a szekérre, mely siró nyikorgással döcög tovább a piac felé, a hol össze veszik, a mire szükség van otthon, a hol meg is etetik az.állatokat s aztán szomorúan indulnak vissza ugyanazon az utón, a melyen jöttek, nótázás nélkül, szótlanul, lecsüggesztett fejjel. Hej! de lassan járt ezután az idő szekere. Mintha csiga lett volna minden nap, alig tudott hajnaltól alkonyig érni, de azért mégis csak újra virradt és újra alkonyodott. Akárminő lassan, mégis csak telt az idő s egyszer csak megint egész észrevétlenül úgy fordult, hogy gyorsabban kezdtek peregni a napok. A második esztendő már fele olyan hosszú sem volt, mint az első. Hiába, már olyan az ember természete, hogy mindenbe bele tud szokni. Azt a cifra papírra irt levelet sem várta már olyan nagyon türelmetlenül Lidi, mint eleinte. Ha meghozta a posta, elolvasta; ha idejekerült, ’BB-mmismmmmmmBBBsmaBSBassBsmBBsmmmamam felelt is rája a szegény epedő katonának, a ki, mikor minden levelében a szemérehányta, hogy miért oly kurta a válasz ? utoljára még ilyen kurtát sem kapott. Nem ért rá a lelkem; irás helyett inkább ki-ki osont a gyepű mellé, ott várta már Gazsi Pali, a ki bizony több ember volt az ő hü Ferkójánál. Ő már kiszolgálta a császárt, éppen akkor eresztették haza, a mikor Tóth Ferkót elvitték. Mire harmadszor is eljött október elseje s a rekruták megint berukkoltak, Tóth Ferenc a káplár ur, már csak ezektől a régi pajtásaitó tudta meg, hogy otthon nagy dolog esett a napokban. Az öreg Gergő Mátyásnak elvette az Isten a szemevilágát, megvakultbiz a szegény, tehetetlen ember. Ki vezesse most a gazdaságot ? Fia nem volt, leánya is csak egy. Férfi kell a házhoz. Egy hosszú esztendeig nem várhatnak, mig Ferkó hazakerül a huszároktól. Hát bizony nem is lehet rossznéven venni az öregtől, hogy Gazsi Palinak ígérte a leányát, meg a jószágát. Egy hét múlva, éppen uj borra meg lesz a lakzi is. összeszorult e szavakra a szegény káplár szive, malomkő nem nyomhatta volna össze jobban. Hanem azért nem szólt egy szót sem, csak odaállt a rapportra, a kapitány úr elébe s attól kért alássan szabadságot vagy 48 órára. Enynyi idő alatt éppen megfordulhat a falujából s a csalfa lányt is megkérdezheti, hogy: „Lidi lelkem ! ennyi volt a szerelmed ?“ A kapitány úr nem volt rossz ember, szerette is a legényt, tudta, hogy nagy okának kell lennie, ha kérni jön, eleresztette hát Isteni
