Szinérváralja, 1904 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-27 / 39. szám

2

SZINER VAR AL J A

1804. szeptember 27.

tekintetet vetünk az égen egymást kergető felhőkre, a Szinér csodálatosan szép völgyére, melyet maholnap sárga avarral tölt meg a hideg őszi szél.

A nyári időszak olyan kellemes köz- ségünkbenj hogy lehetetlen némi borzadással nem gondolnunk a szomorú őszi és téli napokra és estékre. Hiszen nyáron nemcsak az idegenek, a nyaralók és vakációzó ifjúság élénkíti társadalmi életünket, hanem a természet szépségei számos élvezetet nyújtanak. A földmivelés, gyümölcstermesztés és szőlőművelés hasznosan és kellemesen foglalkoztatják községünk és a vidék közönségét. A kirándulók vidám zaja teszi hangossá az erdős bérceket és kies völgyeket. Aranykalászszal ékes a mező, vígan peng a kasza és dohog a cséplőgép.

De az őszi szél véget vet az aranjuezi szép napoknak. Ma-holnap bevégződik az őszi szántás és vetés, elhangzik a szüre- telők vidám éneke. Beköszönt az ősz, a hideg, sáros ősz és ime társadalmi életünk semmi kárpótlást nem nyújt az elmúlt örömökért.

Nyáron nem érezzük a társas élet hiányát, de annál inkább télen.

A hivatalnok, biró, ügyvéd, orvos, kereskedő stb. elvégezvén napi teendőit családja körén kívül semmi szórakozást nem talál. A földbirtokosnak még rosszabb a helyzete, mert hiszen télen a gazdaság körül alig akad dolga.

Az természetes, hogy a vidéki embernek le kell mondania sok szórakozásról, a mit csak a városban található meg. Ilyenek a színház, hangverseny, felolvasás stb. Ámde vidéki kis városban is kínálkozik számos kellemes időtöltés, sőt sok olyan is, a minőt csak a .rusztikus élet nyújthat. E mellett a falusi életnek az a kellemes oldala is van, hogy a társadalmi érintkezés sokkal patriarchalisabb, sokkal fesztelenebb és bizalmasabb, mint a városban.

Tény az, hogy a társadalmi érintMielőtt fejtegetéseinket befejeznék, egy pár szót kívánunk szólni arról, hogy mennyiben valósíthatók meg a szociálizmus céljai és mennyiben tartoznak törekvései az utópia körébe. Úgy hisszük, hogy a szociálizmus több képviselőjének minden ábrándját egy csapással megvelósitani a lehetetlenség világába tartozik. Szem előtt kell tartanunk, hogy mint minden a világon, úgy a társadalmi szervezetek is csupán lassan és fokozatosan fejlődhetnek és csupán olyan irányban és azon határok között, melyeket annak az emberi természet és az embert körülvevő külső természet kijelöl.

Egyszerre megvalósítani a társadalom szervezetének reformját, akár békés utón, akár erőszakosan, lehetetlenség.

A szociálizmus számos képviselőjének nagy tévedése, hogy rendszerünk felállításánál az ember oly fokú intelligenciáját, általános műveltségét és erkölcsi fejlettségét veszik alapul a minőre az emberiség — előreláthatólag — a közel jövőben nem fog emelkedhetni. Hogy mi lesz a távoli jövőben ? erre azt hiszem senki sem adhat feleleteit. Hogy valami lehetséges, azt még állíthatjuk, de a lehetőségeknek határt szabnunk nem lehet, mert hiszen a múlt században a kultúra fejlődésének oly bámulatos jelenségeit tapasztalhattuk, a minőket előre elképzelni még a leggeniálisabb ember fantáziáját is képtelen lett volna.

Ha tehát a fejlődés és haladás mérvét messze jövőre előre meg nem állapíthatjuk, ha a társadalmi szervezetet meghatározó és korlátoló körülményeket nem tudjuk kiszámítani: a társadalmi reform lehetőségének határait sem állíthatjuk fel.

A szociálizmus újabb irói mindinkább lemondanak „a mindent vagy semmit“ elvéről, lemondanak arról, hogy eszméiket a haladás mai szerveinek és a fennálló intézményeknek figyelmen kívül hagyásával valósítsák meg és a

kezes nálunk nagyon fejletlen. Az emberek egymástól elzárkózva, rideg magányban élnek. Alig érintkezik egy-két család egymással, azok is csak nagy ritkán, talán vasárnap. Csak néha egy-egy bálban vagy táncmulatságban gyűl össze nagyobb közönség. Hiányzik nálunk az a jóizü kedélyesség, a melyet sokkal kisebb helyiségekben is feltalálunk. Az emberek irigységgel és barátságtalanul tekintenek egymásra. A gazdagabb lenézi a szegényebbet, a müveit a kevésbbé műveltet, az asszony irigykedve ócsárolja szomszédnője toilet jeit.

Van még egy érdekes tulajdonságunk. Nem jó szemmel nézzük azokat, kiknek bölcsője nem a Szinér partján rengett. A ki nem őslakó az „jött-ment“, tehát nem érdemli meg becsülésünket és barátságunkat.

Társadalmunk számos kasztra őszük, majdnem annyira, a hány család van. Vannak nagyon nagy urak, nagy urak, kevésbbé nagy urak, urak és a kik nem urak. Az egyik kaszt ritkán száll le a másikhoz és ritkán emelkedhetik fel a nálánál magasabbra.

Minden kis városban találkozunk hasonló jelenségekkel, de e rendszer talán sehol sincsen annyira kifejlődve, mint éppen mi nálunk, hogy hogyan fejlődtek ilyenné a viszonyok, nem tudjuk magunknak megmagyarázni, holott egy egészséges és kellemes társadalmi életnek nálunk minden feltétele meg van.

Van nagyszámú intelligenciánk, sok hivatalnok, ügyvéd, örvös, földbirtokos és kereskedő. Aránylag sokkal több, mint más hasonló községekben. Van ezenkívül nagyszámú ifjúságunk. Szóval a társadalmi élethez szükséges népességben nincsen hiány. Vannak intézményeink is, a melyek a társadalmi érintkezést volnának hivatva előmozdítani. Van kaszinónk, polgári körünk, legényegyletünk. Ezek közül csak az utóbbi felel meg rendeltetésének. A kaszinó egyáltalában nem tölti

be nálunk azt a szerepet, a mit másutt. A kaszinó látogató közönsége csak háromnégy kártya társaságból áll, no meg egy pár kibicből, a kik vagy nem szoktak kártyázni, vagy nem kaptak helyet az asztalnál. Egy-egy billiard pártié ritkaság- számba megy. Szóval a kaszinó nem találkozó helye a város intelligenciájának. Egy kissé exclusiv természetű is. Megtörtént már, hogy intelligens embert nem vett fel tagjai közé. Az arisztokratikus is tart sokakat távol a kaszinótól. Újságok is csak kevés számban találhatók ott és épen a jobbak hiányoznak. De különben is a lapokat még napközben elviszik a vice-abbonensek, úgy, hogy este alig talál az ember egy-két lapot. De ezeket sem lehet olvasni, mert az olvasóterem soha sincsen megvilágítva.

Az elég szép könyvtár szintén el van hanyagolva. Uj műveket már évek óta nem szereztek be, de külömben is könyvtárnokot soha sem lehet ott találni.

A polgári kört, a melyet oly nagy lelkesedéssel csináltak meg, szintén nem frequentálják a tagok, pedig az nagyon alkalmas találkozó helye volna a golgári elemnek.

Szóval társadalmi életünknek alaposan meg kellene változnia, hogy életünk az őszi és téli hónapokban kellemes legyen. Vannak vidékünkön a mienknél sokkal kisebb községek, a melyekben a társas élet sokkal kellemesebb. Bizonyos melegség, bizonyos meghittség hatja át azokat. Az emberek jobban megbecsülik és jobban szeretik egymást, mint minálunk. Barátságosan közelednek egymáshoz, nem avval a büszke ridegséggel, a mely a mi társaságunkat jellemzi.

Mi csak rámutathatunk a hibákra, a minek úgy hiszsziik, sokan tudatában vannak, de nincsen módunkban azokon segíteni.

Társadalmi életünket megváltoztatni, azt helyes irányba, egészséges mederbe terelni magának a társadalomnaka feladata.

rendszeralkotástól átcsapnak azon kevésbbé radikális irányhoz, mely nem akar tabula rasát csinálni, mely részt vesz a napi politikában, kompromiszumot köt a külömböző tényezőkkel, lassan, de következetesen igyekszik reform- eszméit előbbre vinni a megvalósítás felé.

Ha megfigyeljük az emberiság életét és j egész tevékenységét, nemcsak a történelem ! folyamán, de a történelem előtti időkben is,

| akkor azon meggyőződésre jutunk, hogy az nem egyébb mint a természettel folytatott óriási és folytonos küzdelem. Az ember keletkezéséről és fejlődéséről Damvin előzői, valamint követői által felállított tudományos elmélet, melyről mondhatjuk, hogy a mai tudományos világ nézletnek alapját képezi, mert ezen épül fel minden tudományos rendszer, ezen elmélet az ember keletkezését és fejlődését a természettel való küzdelemből magyarázza.

Az ember, — mint minden élő lény — nem egyszerre jött létre. Sokkal alacsonyabb rendű és fejletlenebb lényből keletkezett. Ezen élőlény az őt környező természeti erőkkel küzdelmet folytatott létéért, ezen küzdelemben, a változó körülményekhez képest folyton változott és fejlődött. Minthogy a küzdelmet csak a kiválóbbak, a fennmaradásra alkalmasabb tulajdonsággal felruházottak állották ki, a küzdelem a faj tökéletesbülését eredményezte, minthogy a gyengék az életképtelenek a küzdelemben elpusztultak.

Az ember a természet elleni küzdelmét, természetesen hatalmasabb eszközökkel, ma is folytatja. Ezen küzdelmnek célja egyrészt a külső természetnek az emberre káros hatásaitól magát megóvni, emácipálni: másrészt pedig a természet erőit legyőzni, villamosság, gőz, vízesés és egyébb alakjában uralmába szolgálatába hajtani, saját céljaira felhasználni és ez által életét széppé, kényelmessé és kellemessé tenni.

Ezen harcban tehát két ellenfél áll egymással szemben. Az egyik az embert környező nagy külső természet, azon természet, mely szigorú merev törvén

3mk uralma alatt áll, melyektől eltérésnek helye nincs, melyeket megváltoztatni senkinek sem adatott hatalom. A természet tényezői érzéktelenek, nem tudnak gondolkozni, nem tudnak öntudatosan összeműködni, csupán végzik némán, de következetesen a reájuk rótt feladatokat.

De nézzük a másik küzdő felet. Ez az ember. Egy hosszú fejlődésnek és tökéletes- bülésnek eredménye. A világ minden lénye közt a legértelmesebb, az egyedüli, amely nemcsak érez, de gondolkozik és gondolatait ki tudja fejezni, másokkal közölni tudja, az egyedüli lény, amely a természet törvényeit nem megváltoztatni, de kijátszani és a nálánál sokkal j hatalmasabb erőket szolgálatába hajtani tudja.

| Lehet-e természetesebbet elképzelni, mint azt, hogy az emberek, mint egymást megértő közös érdekekkel, közös törekvésekkel és vágyakkal i biró lények, közös küzdelemre egyesüljenek,

I szövetkezzenek. Ha a természet külömböző erői j egymást megérteni és támogatni tudnák, bizonyára egyesülnének a közös ellenség ellen foly- i tatott küzdelemben.

Kétségtelen az, hogy az összeműködésnek,

I a harcban való szövetkezésnek az emberiség- J nél számos jelével találkozunk, de találkozunk nem egy jelenségével a visszavonásnak, a széthúzásnak, az egymás elleni küzdelemnek, melyben az emberiség egyes csoportjai egymást gyengítik a hatalmas ellenféllel szemben, annak egymást martalékául dobják. Az emberiség nem emelkedett még a szellemi tökéletesbülésnek azon magas fokára, hogy az egymás ellen való harcai felhagyjon és minden erejét egyesítve, a nagy természet ellen forduljon, küzdvén min- | den emberi működés in ultima amaüzi legfőbb | céljáért a lehető legtöbb ember boldogságáért.