Szinérváralja, 1904 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1904-09-20 / 38. szám
I. évfolyam Szinér várai ja, 1904. szeptember 20. 38. szám. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. IVEOKjolonlit o lap mlncton Iteciclou . Főszerkesztő: ILOSVAY G-TJSZSTÁV. Felelős szerkesztők és laptulajdonosok Kaba Tihamér és Katona Sándor dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési díjak a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szlaérváraljára iatézendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Magyarság. Megmondtam az igazat. Megtámadtam, felelősségre vontam az avasi iskolákat, azok között különösen a felsőfaluit, mert ez utóbbinak 20 esztendős múltja 'jggak/annyiban hagyott nyomot maga után,' anMHfffyiben vezetője soksok jutalmat, még több dicséretet vágott zsebre, minden komoly érdem, minden munka nélkül; a magyarság eszméje pedig elfúl az anyagért, a haszonért való tülekedés közben fejlődött undorító gőzben. Az ügy szempontjából feltétlenül igazságos és Marosán urra épen ezért kellemetlen felszólalásomra olyan feleletet adott a nevezett atyafi, amely ismét csak az olvasóközönség megtévesztésére és nem a dolog érdemére van építve. Közérdekű, hazafias dologban személyes jellegű vagdalkozásokkal akar hatni, terrorizálni. Beszél ő mindent, mindenről, csak a tárgyról nem. A dolog lényegét személyes torzsalkodásba akarja sülyeszteni s úgy tesz, mint Bodóné, mikor a bor árát kérték tőle. Közleménye gyanúsító és sértő. És ha nem Marosán úrral állanék szemben, sértve is érezhetném magamat; igy azonban nem érint, nem érinthet engem. Méltó válasz erre az irkafirkára csak a megvető hallgatás lehetne, mégis, a gyengébbek kedvéért, meg a teljesen tisztánlátás céljából foglalkoznom kell a Marosán ur válaszával. Ha e közleményemben nem leszek Marosán úrhoz egészen hasonló, tessék azt önbecsérzetemnek s annak betudni, hogy ilyen áldozatot még a közérdek önzetlen harcosától sem kívánhat senki sem. Mindenek előtt Marosár urnák egy veszedelmes tételét kell helyre igazitanom. Azt mondja ugyanis, hogy az iskola, már t. i. a vámfalui, vagy akár a felsőfalui iskola működésének bírálatára, amint ő kifejezi magát, hogy „hirlapilag nekirontsak,“ „sem nekem, sem másnak nincs joga.“ Ilyen tételt Magyarországon még senki sem állított fel. Lehet, sőt úgy is van, hogy e veszedelmes tétel alkalmazására Marosán urnák felette nagy szüksége van; de a Marosán ur érdeke a köznek egyáltalán nem érdeke s azért tiltakoznom kell az ilyen Marosán-specialitás ellen. Azt mondja Marosán ur, „hogy itt a magyar beszéd és a magyar nyelv terjed és tért foglal: azt kizárólag az állami iskolának lehet tulajdonítani.“ Helyes. Úgy kellene lenni. Mivel azonban Felsőfaluban a magyar nyelv egyáltalán nem terjed és nem foglal tért, mit gondol Marosán ur, ki, vagy mi ebben a legfőbb bűnös? Ne tessék a nagyhangú kijejentésekkel olyan hazár- dul bánni, mert némely ember meg is tudja a tételt fordítani. Azt állítja továbV. Marosán ur, hogy „hírlapi kirohanás“-om alapja az az 1000Kienne, mit az aranyosmegyesi igazgató-tanitó kapott. Ilyen feltevéshez tárgyi alapja egyáltalán nincs, azért csak alanyi indokokból önmagából indulhatott ki, mikor amily alaptalan, valótlan épen oly rosszakaratú és bántó következtetésre jutott. Ilyen logikája legyen aztán széles Magyarországon valakinek! Gratulálok a másik specialitáshoz! Hát, atyámfia, én nekem ahoz az 1000 koronához semmi közöm, mint semmi közöm a japánháboruhoz; de ha már jónak látta Marosán ur szóvá tenni, beszéljünk róla őszintén. Én még eddig senkinek sem kerestem a kegyét. Jutalmat soha senkitől sem kértem s mikor rám akarták erőszakolni, akkor is csak nagy nehezen fogadtam el. A Wodianer-dijra magamat épen olyan érdemetlennek tartom, mint önt. Hogy az aranyosmegyesi igazgató megérdemelte-e, vagy nem, azt nem firtatom; de azt igenis állítom, hogy mindaddig, mig Szatmármegyében egy Sinka Lajos, vagy akár egy Kótay Lajos van, addig Önöknek, tisztelt Marosán urak, ajtó mögött a helyök. És hogy a taníelügyelőség olyan, érdemekben pregőszült urak mellett, mint akiket említettem, birt elég bátorsággal egy Marosánt hozni a javaslatba a Wodianer-dijra, az csak azok előtt nem bámulatos és meglepő, akik a szatmármegyei tanügyi viszonyokat ismerik. Sinka Lajos nemcsak Szatmármegyének, hanem az egész országnak egyik büszkesége. Kótay érdemeit is nem baráti kézből ismerik, mint a Néptanítók Lapja szerint az aranyosmegyesi igazgatóét. Nem gondolom, hogy én valamikor megkaphatnám azt a bizonyos 1000 koronát. Nem kapom meg, nem azért, mert nem fogom megérdemelni, de nem kaphatom meg azért sem, mert nem tudok kezet csókolni és nem tudok széket, asztalt, meg szipkát faragni. Tudom én azt, tisztelt atyámfia, hogy Szatmármegyében jutalmat, elismerést, támoÁ „Szinérváralja“ íárczája. Zsályához . . . Azt mondja a zöldakácfa Letépdesett levele: Szeret. . . szívből. . . fájdalommal. . . S a legvégső: cseppet se! Mely’két higyjem egyikei se ? Nem törődsz te én velem? Nincsen szived, vagy ha van is Nem fogja a szerelem? Nem érzed meg az én szivein Végtelen nagy szerelmét. Nem tudod, hogy az utolsó Sóhajomig érted ég ? Érted ég az, érted lángol Egyetlenem, mindenem . . . S ha. nem szeretsz, úgy boldog én Nem lehelek sohasem! . . . Hojjthor Annuska. m A szociálizmusról. Irta: K. 5. (IV. közlemény.) Korlátozni lehetne a betegségeket, védekezni az azt előidéző ellenségektől, a tudományt és művészetet a legmagasabb fokra emelni és a műveltséget a legszélesebb rétegekben elterjeszteni. Szépen jellemzi a szoc. alaptörekvéseit Jászi Oszkár már idézet könyvében. Ugyanaz a gondolat és törekvés, amely kiirtotta az ős erdők vadjait, amely szabályozta a rakoncátlan folyókat, mely megfosztotta az eget menykőjétől, mely büz- hödt mocsarakat egészséges városokká varázsolt, mely megszüntette a tér és időbeli távolságokat stb. ugyanaz képezi a szociálizmus alaptörekvéseit is. Ámde a szociálizmus nem elégedhetik meg a termelési erőknek központosításával, és a gazdasági processusok központi vezetésével. Ez még nem szüntetné meg a társadalom összes bajait, emellett még a nevelés, az erkölcs és értelmi dressura lassú és folytonos munkájának egyre tovább kellene folynia. A szociálizmus nem lehet végcél, hanem csak egy eszköz egy magasabb értelmű erkölcsi és jóléti fok felé, mely lehetővé teszi a társadalom mind szélesebb rétegeinek boldogságát. Nem célja e szerény cikksorozatnak a szociálisztikus társadalmi berendezés részlet- kérdéseivel foglalkozni. Nemcsak azért, mert az ennek szűk kereteiben el sem férne, hanem főleg azért, mert az uj berendezés részleteit előadni nem is volna lehetséges. Mert hiszen a szociálisztikus társadalomban az egyéni gazdaságok helyébe egy tervszerű központi gazdaság lépne, azonkívül az egész szellemi életet egy központi hatalom irányítaná. Azon szervezet, amely mindezt elvégezné, a mai államhatalmi szervezetnél sokkal kiterjedettebb és sokkal bonyorultabb volna. Bizonyára sokak lelkében felmerült az olvasók közül, hallgatóim az itt előadottak olvasása közben azon kétely, hogy vájjon a szociálizmus fantáziája által megalkotott ezen társadalomban, amelyet szigorú szabályok szerint egy központi hatalom igazgatna, nem fog-e áldozatul esni az egyéni szabadság. A szabadság, az emberiség legféltettebb kincse, amelyért annyit küzdött a történelem folyamán, amelyért legjobbjai oly sokszor ontották vérüket és áldozták fel életüket. Nem fogja-e az ember jelenlegi küzdelmeinek eszményképéül oda állított szociálizmus sírját ásni az emberiség legfőbb ideáljának, a szabadságnak? Erre a kérdésre azt kell felelnünk, hogy nem. Mert a szociálizmus nem a szabadságot fogja elnyomni, hanem csak a féktelenséget a fejetlenséget akarja megszüntetni. A már idézett Bernstein a szociálizmus legmodernebb és legkiválóbb képviselője erről a következőket mondja: „A szabad egyéniség kiképzése és biztosítása minden szociálista rendszabály célja, még azoké is, melyek külsőleg, mint kényszerrendszabályok jelentkeznek. Pontosabb vizsgálatuk mindig kifogja mutatni, hogy nálunk olyan kényszerről van szó, melynek a szabadság ösz- szegét a társadalomban emelnie kell, melynek nagyobb körnek több szabadságot kell adnia, mint a mennyit elvesz.“ A szociálisztikus eszmék megvalósulása esetén a növekvő központi szabályozással együtt járna a növekvő politikai szabadság. A haladás legfőbb ideálja a mindenre kiterjedő központi szabályozás és tökéletes szabadság ezen szabályoknak megállapítását. Van egy körülmény, amely a központi szabályozás mellett az egyén szabad érvényesülését biztosítaná. Közelebbről nézve a dolgo-
