Szarka Géza: A székesfehérvári belvárosi plébánia története (Székesfehérvár, 2006)

II. FEJEZET (SZARKA GÉZA) - 6. A belvárosi plébánia területén működő plébánosok

romba dőlt. Az égő Fehérvár falai között elsősorban a papok siettek szórón- t gatott embertársaik segítségére. 1944. december 21-én már lőtték a várost, de szentmisét még másnap is mondtak papjaink templomunkban. A föld rengett a belövésektől, a szent falak remegtek, de a „Hoc est enim corpus meum" fölséges igéi változatlanul elhangzottak az oltároknál. A plébániaépület pincéje a környékbeliek óvóhelye lett. Körülbelül 300 ember zsúfolódott össze benne. Kisteleki István plébános a város elfoglalásának (december 23.) másnapján, december 24-én áthozatta az Oltáriszentséget a nagytemplomból az óvóhelyre, és ott mondta el a megrendült óvóhelylakóknak az éjféli misét. Aztán következtek a szörnyű, idegtépő frontharcok. A várost állandóan lőtte az ellenség, s mindenki ki volt téve annak, hogy az utcán öli meg a bomba vagy az akna. Plébániánk lelkészei ekkor is mindennap mondtak szentmisét az óvóhelyen vagy a templomban. Az Oltáriszentség valóban a „bátrak kenyere" lett a szó szoros értelmében, mert csak az erőslelkűek mertek életveszély közepette szentmisére menni. A betegeket és a lelki vigasztalásra szorulókat állandóan életveszély közt keresték föl, és látták el a szentségekkel lakásukon is. A cölibátusban rejlő önmegtagadás energiája és a családi megkötöttségtől való függetlenség most gyümölcsözött igazán.

De ugyanez a hősi, szent munka folyt a plébánia területén lévő többi templomokban és a rendházakban is: a ferenceseknél, cisztercieknél, továbbá a püspökségen és a szemináriumban is. Mind a négy helyen hatalmas óvóhelyek nyújtottak biztonságot a szorongatott polgárok százainak valláskülönbség nélkül. A püspökségen 350-en voltak, s megközelítőleg ugyanennyien voltak a többi helyen is. Akiknek nem volt élelme, kapott azoktól, akiknek volt: egyháziaktól, vagy hívőtársaktól. Valami katakomba-szolidaritás fejlődött ki a föld alá kényszerített, szorongatott emberek közt. Az ima most forró élmény lett: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" és „de szabadíts meg minket a gonosztól...". Soha olyan valószerűséggel nem öltöttek testet elvont fogalmak, rémek és igék, mint ezekben az apokaliptikus hónapokban. Volt olyan ember, aki így kiáltott föl: „Nem tudom, van-e mennyország, de hogy pokol van, és sátánok vannak, azt látom!" Mások azonban a mennyország üzenetét is kihallották az infernói hangzavarban: a jóság, szeretet és igazság öltött testet nem egy embertársuk nemes cselekedetében, elsősorban a katolikus papság magatartásában. Soha az egyház nem nyert oly döntő csatát a lelkekben, mint az Időnek ezekben a próbatételeiben.

161