Mózessy Gergely (szerk.): Prohászka Ottokár – püspök az emberért (Székesfehérvár, 2006)
HIT ÉS ÉSZ
Horváth Pál: A diadalmas világnézet szellemi forrásvidéke sa", az az imago Christi, amelyet csak a keresztény eszmélődés adhat meg a modern idők embere számára. Továbbgondolásának fontos kategóriája a „szép egyéniség" alig leplezetten életbölcseleti, a teológiát esztetizáló fogalma, amelyben test és lélek, értelem és érzet áll harmóniában egymással s amely harmónia örök, érvényét nem veszítő mintáját éppen a keresztény kultúra kínálja - nem tanként, hanem tanúságként és belső tapasztalatként - a világnak az Evangélium, Jézus Krisztus, Isten országa mint ideál, és a halhatatlanság, mint remény alakjában. Egy ideálisan szemlélt érzület-kereszténység azonban nem állhat meg önmagában; szüksége van arra is, hogy az egyházban, az eklézsiában találjon hordozóra. Nem véletlen a modern idők burkolt vagy leplezetlen egyházellenességének, „Los von Rom" mentalitásának divatja, hiszen racionalisták, liberálisok, szocialisták, szabadkőművesek éppen azért vitatják ezen egyház történed értékeit és fejlődő, a puszta dogma határait áttörő értékét, hogy az egyházat saját hitével, világnézetével szembeállítva az egyiket eltapossák, a másikat meg elfelejtsék. A Prohászka által szem előtt tartott világnézeti viták gyökere is itt kereshető; abban a törekvésben, amely az egyik oldalon a hitben megmutatkozó tekintély és a személyes szabadság összeférhetetlenségét hirdeti, a másikon pedig, keresztény világnézetként a külső tekintélyben és által megvalósuló átérzett bensőséget tekinti igazi szabadságnak, igazi, diadalmas világnézetnek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a földi és az égi dolgok harmóniája, mint átérzett tudás és tudatos érzés a kereszténység igazi tartalma és üzenete, amelyet kínálni tud a modern idők embere számára. Teszi ezt Prohászka szófordulata szerint „Istent és embert szerető harmonikus lelkülettel". Ettől modern, ettől hiteles és igaz, végső soron ettől diadalmas ez a világnézet, nem a triumfáló gőg, hanem a szakadatlan érvényesség és a megújulás, változás képességének értelmében. A végső tanulságok felől közeledve az új és korszerű apológia feladata Prohászka értelmezésében nem bölcseleti vagy hittudományi munka, hanem olyan világnézetek közötti párbeszéd, amelyben lélektől lélekig ívelő diskurzusokban a keresztény hit szólítja meg a kétkedő és bizonytalan embert, a célját, értékét és mértékét veszteni, kallódni érző világot. Ebben az összefüggésben az, amit Prohászka diadalnak nevez, nem „győzelem a világ felett", hanem maga a megszólítás és a megszólítottá válás ténye - egyfajta dialógikus viszony, amelyben az apologéta feladata, hogy lelkiismeretévé váljon az önmagában tanácstalan és zilált világnak, a hit biztonsága után még akaratlanul vagy akarata ellenére is sóvárgó, világnézetre éhes embernek. A Diadalmas világnézetnek ez az üzenete pedig az elmúlt száz esztendő alatt sem veszített aktualitásából. HIT ÉS ÉSZ 47
