A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2018 (Hódmezővásárhely, 2018)
Névadónkról - Major Istvánné: A Szeremlei-hagyaték bővülése 2017-ben
idős nagyszüleinek betegségükben támasza legyen. Mindkét nagyszülőt mindvégig ápolta. Borbála abból a célból keresett meg, hogy amennyiben igényt tartunk rá, Szeremlei Sámuelnek a családban eddig őrzött személyes tárgyait testvéreivel, dr. Garay Barnával és Garay Andrással egyetértésben átadná az Újtemplomi Egyház- községnek. Azt hiszem, az itt lévők közül hozzám hasonlóan egy ilyen kérésre egyikünk sem tudott volna nemet mondani. A hagyatékról való lemondásuk oka: édesanyjuk halála után nem áll módjukban annak felelős őrzése, és ágy gondolták, utánuk a gyülekezetei illeti e felbecsülhetetlen eszmei érték őrzése és birtoklása. Hosszas levelezést és telefonos beszélgetést folytattunk közel egy évig, mire sikerült orvosi hivatása mellett a hagyaték összerendezése és sikerült a szállítást megszerveznie. A beszélgetések és a levelezés során sok apró eseményt elmondott a családról, amelyek között Szeremlei Sámuelről szóló családi történetek is vannak. A hagyaték első része, ami megérkezett e-mailben, két kedves és különleges kis történet, amely az itt lévők számára hangzik el először. Ez a néhány mondat, amit ükunokái őriznek, látni engedi a valódi lelkészt, apát, humorával, különleges szokásaival. Egyben nyelvészeti érdekesség is. Garay Borbála 1968 és 1986 között egy háztartásban élt nagymamájával, akiről nagyon nagy szeretettel beszélt. Szó szerint idézem Utasiné dr. Garay Borbála (Bori) történeteit. „Amit nagymamám maga mondott el, abból néhány történet: Nagyapja szigorú és pedáns ember volt. Amikor mi, mármint unokák nem keltünk fel reggel első szóra, akkor Nagymamám gyakran említette, hogy bezzeg neki három falon keresztüli koppantásra fel kellett kelnie Hódmezővásárhelyen. (Persze Nagymama mindig szófogadó volt, és mindig fel is kelt, így arról nem szól a történet, hogy mi lett volna, ha nem kel fel.)” „A másik történetet többször is hallottam. Amikor ő (Szeremlei Sámuel) este lefeküdt, akkor az éjjeliszekrényen ott kellett lennie a gyergyuvihékunak, kibontva: gyertya, gyufa, víz, hét kulcs. Volt még egy rövidítés, ami nálunk az asztal alatt lévő részt jelentette (ez az a rész, melybe sokszor egy fiókot tolnak, de ha nincs fiók, csak akkor válik láthatóvá, ha az asztallapot levesszük.) Ez volt a rejkukár. Ezt a szót Nagymama használta is, ha netán valamit keresett, és nagyon nem talált, akkor mondta, hogy „talán a rejkukárban van”, vagy „talán a rejkukárban megtalálja”. Könnyű kitalálni, hogy ez egy rövidítés: nytett, kukorica, árpa szavak rövidítése. Az első világháború alatt használták ezt a rejtett tárolásra alkalmas helyet arra, hogy a féltve őrzött jövő évi kukorica és árpa legyen benne a hódmezővásárhelyi parókián. Később a tárhelyre - otthoni szóhasználatunkban - rajta ragadt a név. A hagyatékkal kapcsolatban még egy adat. Biztosan emlékszem egy ovális asztalra is. A papírrendezés során később találtam egy Budapest VIII. kerület, Salétrom utcai református gyülekezet lelkipásztora által írt pár sort, hogy köszöni a gyülekezeti terem új ovális asztalát, mely Szilvay Jánosné ajándéka a gyülekezet szá15
