A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2018 (Hódmezővásárhely, 2018)

Tanulmányok - Benkő László: Elszakadók, beköltözők, megmaradók…

A Rákóczi-szabadságharc alatti és utáni rendezetlen állapotok miatt hol a kurucok, hol a császáriak sarcolták a helyieket. A néhány száz lakosú város és környéke 1705-ben 60 önkéntes kuruc fölkelöt indított Pekry Lőrinc ónodi táborába a vásárhelyi Szűcs Márton vezetésével. A családi visszaemlékezés már nem jegyezte föl, hogy hányán tértek haza, kik haltak meg, kik bujdostak el a szabadságharc leverése után.5 1708-ban a Dél-Alföld osztrák kézre került, emiatt és a kiáradó Tisza fenyegetése elől, hajókon, csónakokon költöztek Csongrádra, majd Tokajba a vásárhelyiek. Közben majd két éves pestisjárvány tizedeli a maradék lakosságot. A Habsburgokkal szembeni további ellenállás vezet a késő-kuruc mozgalomhoz, majd a leverése utáni újabb belső és külső bujdosáshoz. Pető Ferencet, a mozgalom vásárhelyi vezérét itt fejezték le 1754-ben, testét pedig fölnégyelve tűzték ki elrettentésképpen. További 14 fővádlottat összesen 64 évi sáncépítő kényszermunkára, a többi 52 férfit életfogytig tartó katonai szolgálatra ítéltek. Az újabb fölkeléstől való elrettentés miatt a királynő a várost el akarta pusztítani, lakosságát pedig széttelepíteni, ez azonban végül elmaradt. Jelentős számú vásárhelyi menekül Győré (ma Algyő) és messzebbre is ebben a zűrzavaros időszakban. Majd az ellenreformáció hatására 36 gyevi család, akik nem tértek vissza/át a katolikus hitre, a Tiszán át Vásárhelyre menekült. Pontosabb számadatok nincsenek a kor lakossági mozgásairól, de a visszatelepülés utáni gyors népességnövekedés bizonyítja ezt, amely már hoz újabb helyekről is munkavállalókat, gazdálkodni akaró réteget is, az innen elmenekült egykori lakosság leszármazottai mellett. Növekedett a lakosság száma, még az 1738-as pestisjárványt is el tudta viselni, amelynek 2500 fölötti halálos áldozata mellett, számos család menekült el időlegesen a városból a járvány folyamán. 1750 körül a város lakossága - erőteljes szaporodás, vissza- és betelepülés hatására - már megközelítette a tízezer főt. Szeremlei így summázza a század második felét: „Sok család, mely egy idő óta már nem fordult elő a névsorokban, újra feltűnik, annak jeléül, hogyha koronként elvándorolt is a népesség egyrésze, de idő múltán ismét előkerült s letelepedett a Hód vize partján.”6 Az bizonyos, hogy a 18. század végére újból megkétszereződött a vásárhelyi lakosság száma, hiszen a század végén már innen rajzott ki száznál is több református család az újratelepítendő bácskai, bánáti, temesi és torontáli részekre, több új községet alapítva részben vagy teljes egészében. A 18. század végétől, egészen a 20. század elejéig jellemző volt a vásárhelyi családok kirajzása ezekre a vidékekre. Részben vásárhelyi családok alapítják, vagy költöznek be Torontálvásárhely (Torontál vm.) Dombegyház (Csa- nád vm.), Magyarittebe (Torontál vm.), Torontáltorda (Torontál vm.), Majlátfalva (Temes vm.), Majdán (Krassó-Szörény vm.), Végvár (Temes vm.), Ótelek (Torontál vm.). Újabb vásárhelyi családok települnek le kisebb számban az Arad megyei Vadászra és Simonyifalvára, a Krassó megyei Szapáryfalvára, a Csanád megyei Nagymajlátra, a Torontál megyei Magyarcsemyére, a nagykunsági Karcagra és több Békés megyei községbe: Mezőberénybe, Medgyesbodzásra, Orosházára,

5 Szenti Tibor: Parasztvallomások. Bp., 1985. 36.

6 Szeremlei Samu: Hódmezővásárhely története IV. 91.

132