A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2017 (Hódmezővásárhely, 2017)

Emlékezés - Kovács László: Az 1956-os magyar forradalom

tak, így nem is igen tudtak nekünk ennivalót adni. Végül a helyiek siettek segítségünkre, akik meghívtak bennünket otthonukba, és halat adtak éhségünk csillapítására.

III. Mivel nem volt számottevő diplomácia a forradalom alatt, az Egyesült Államok Kongresszusa humánus okokból megszavazta, hogy rendkívüli vízumot kapjunk. Magánalapítványok ösztöndíjakat adtak a menekülteknek, a főiskolák és az egyetemek magukra vállalták a tandíjak lényeges részét. A non-profit szervezetek, a segélyező ügynökségek, közösségi csoportok, egyházak és családok óriási támogatással segítették a menekülteket, de nem csak anyagiakkal, hanem szellemi és szociális téren is. Nekik köszönhetjük igazából azt a nagy segítséget, amit a menekülteknek kulturális alkalmazkodásuk terén nyújtottak.

Amerikaiak serege vállalt szerepet önkéntesen az Ausztriába érkező menekültáradat megsegítésére. Például a Columbia Egyetem egyik másoddiplomás hallgatója egy évet kihagyott, hogy a menekültprogramban először Bécsben, majd New York városában részt vehessen.

Amikor 1957. augusztus 2-án New Yorkba érkeztem, egy szót sem tudtam angolul. Először nővéremmel laktam egy kis szobában Staten Islandon. Ő is menekültként érkezett New Yorkba előttem. Az első munkahelyem egy karosz- szérialakatos műhelye volt, ahol fizikai munkásként dolgoztam és a megjavított autókat kellett lemosnom és kitakarítanom, mielőtt a tulajdonosuk jött értük.

Néhány hónap múltán Manhattanbe költöztem és egy öreg bérház házmestere lettem. Fizetésem részét képezte az elszállásolás; az alagsorban kaptam helyet a bogarak és a patkányok között, akik besötétedés után gyakori látogatói voltak az alsó folyosóknak.

A címváltozásunkat mindig be kellett jelenteni és egy napon felkértek igazságügyi tanúnak. Meg kellett állapítanom, hogy egy fiatalember, aki állítása szerint szülővárosomból (Hódmezővásárhelyről) való volt, tényleg onnan való volt-e. Az ügynökség engem kért meg, hogy igazoljam ezt. Nem sok idő kellett hozzá, hogy kibújjon a szög a zsákból: sohasem lakott vagy diákoskodott Vásárhelyen, sőt még nem is járt ott.

1957 vége felé felajánlottak nekem egy állást az ENSZ titkárságánál New Yorkban (1957-1960). Akkor én voltam az egyetlen magyar menekült a hivatal állományában. Az okiratokkal foglalkozó osztályon dolgoztam, és becsülettel elláttam feladataimat, úgy hogy elő is léptettek és egy idő után kineveztek a Biztonsági Tanács egyik „okiratfelelősévé”. Itt három érdekes személlyel találkoztam. Az első a nagy tiszteletben álló svéd diplomata, Dag Hammarskjöld, aki akkor a főtitkári posztot töltötte be. Kifejezetten nagy megtiszteltetésnek tekintettem, hogy én vihettem be neki a különféle dokumentumokat. Egy másik személy, akivel a Biztonsági Tanácsnál találkoztam Péter János, Magyarország akkori külügyminiszter-helyettese. Több napi habozás után bemutatkoztam neki, és őt szemmel láthatóan meglepte, hogy egy volt debreceni diák része volt a Biztonsági Tanács hivatali személyzetének. A harmadik személy, akit azért röviden meg szeretnék említeni, Nyikita Hruscsov volt, az 1959 évi hírhedt ENSZ290