A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2017 (Hódmezővásárhely, 2017)
Emlékezés - Földesi Ferenc†: Kataklizma-kicsiholta autoprogram
Úgy gondolom, igaz az a felismerés, hogy az ember egyedfejlődése befejeződött. Az ember azonban mégis fejlődik, de többé már nem egyedeiben, hanem viszonyaiban, intézményeiben, közösségi életének szövedékében. Néhány példát igazolásul: a tudós nem fejlődik, a tudomány igen. Einstein nem nagyobb tudós, mint Newton, a mai fizika azonban többet tud a világról, mint a 18. századi. Bartók nem nagyobb zenész, mint Bach, Tolsztoj nem nagyobb író, mint Shakespeare, a kultúra azonban mégis csak több embert emel, mint a régi korokban. Az egyes ember, mint közösségi, etikus lény minden korban nagyjából azonos arányokban mutatja a becsületes, a hazudozó, a bátor, a megalkuvó, az önzetlen, az egoista stb. típusait. A társadalom, az emberi viszonyok azonban fejlődnek (ha lassan is). Ha már most az általunk óhajtott emberi emelkedés kulcsa a viszonyokban, intézményekben, a társadalmi szervezetben van, akkor logikus, hogy mint nevelőknek azokat az érzelmi, gondolkodás- és magatartásbeli csírákat kell ápolnunk és fejlesztenünk, amelyek a fejlett közösségi élethez nélkülözhetetlenek. Nem csak szavakkal, a gyakorlattal is. Ha nem a nyájember az ideálunk, hanem a közösségi, aki tudja a helyét, ismeri kötelezettségeit és jogait, akkor a gondolkodásra, elfogulatlan ítélet- alkotásra kell nevelnünk. Ha fölháborít bennünket a szűklátókörüség, az előítélet, a programozott agyúság, akkor a logikára, a fogalmak tisztán tartására kell nevelnünk. Ha nem az etikai machiavellizmus az eszményünk, akkor világos fogalmakat és egyértelmű magatartást kell kialakítanunk a jó és a rossz, a becsületes és az erkölcstelen, s a többi erkölcsi kategória tekintetében. Ha kívánatosnak tartjuk, hogy a gyerek majdan olyan közösségi ember legyen, aki a jogok és kötelességek dialektikájában gondolkodik és cselekszik, adjunk neki már az iskolában olyan lehetőségeket, ahol hozzászokhat mindehhez. Vannak ilyen lehetőségek? Nagyon sok. Talán pl. egy osztálytitkár megválasztásának módjában nem az dől-é el, hogy komolyan vesszük-e azokat a közösségi játékszabályokat, amelyekhez mint felnőttek ragaszkodni szeretünk? Ha mint nevelők a tanári tekintély bunkójával csapjuk fejbe a leghalkabb jogos tanulói ellenvetést is, akkor vajon nem a szervilizmus bábái vagyunk? Amennyire lehetőségeink engedik, olyan szellemben, olyan keretek közt kell nevelnünk, amilyeneket a gyerek mint felnőtt is igényelni fog majd, s törekszik feléjük. A lényeg: az ember közösségi életének emeléséhez mi adjuk hozzá becsületesen a magunkét. Rajtunk ne múljon, hogy sikerül-e! 273
