A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2017 (Hódmezővásárhely, 2017)
Emlékezés - Francisztiné Molnár Erzsébet: 125 éve született Deli Lajos vásárhelykutasi igazgató-tanító
Kenéz Sándorné, dr. Bordás Jánosné, Koroknai Antalné, Ormos Ferenc és a Mindszenten dolgozó Bardóczi Antal tanító is. Gaál Károly nyugdíjas külterületi tanító az önzetlen segítségnyújtást emelte ki. Nagy István Mindszent Dózsa telepi igazgató örömmel nyilatkozott arról a segítségről, amit kezdő vezetőként Deli Lajostól kapott. A pedagógusok nyilatkozatait dr. Kónya János orvos és Makai Andor állatorvos is alátámasztotta. Hasonló jó véleményt nyilvánított Nagy Gyula, aki több mint tíz évig volt jegyzője a Népháznak. Egykori tanítványa, Gregus Imre azt hangsúlyozta, hogy Deli Lajos gondoskodása által mennyi mindent kaptak az iskolából kikerült fiatalok.27 Deli Lajosnak nagyon jó kapcsolata volt a rokon gyerekekkel, akik több mint fél évszázad távlatából is szeretettel és nagy tisztelettel emlékeznek a kedves házaspárra, a Székkutason töltött időre. Egy rokon különösen meghatottan beszélt a felejthetetlen találkozásaikról. „Oszlopos, nagy gangos, több szobás, alsó felső konyhával rendelkező polgári házban laktak. Az üvegezett, kör alakú napfényes nagy verandán állt az íróasztal a szép kalamárissal. Itt intézték, a bizalommal hozzájuk forduló emberek ügyes bajos dolgait. Innen nyílt a hatalmas ebédlő, ahol a vendégeket fogadták. Itt állt a gyönyörű fekete zongora, a forgó fekete zongoraszékkel és Sógor bácsi mindig zongorázott. (Azt hiszem nekünk is ezért lett kör alakú üvegezett, napfényes nappalink, és pianínónk is.) Többen voltunk unokatestvérek, és mindenki nagyon szeretett itt tartózkodni, de mindig csak egyenként fogadtak bennünket. Már előző nap meg kellett mondani, hogy melyik vonattal megyünk, és meddig akarunk maradni. Soha nem játszottunk, mindig komoly dolgokról, az élet folyásáról beszélgettünk. Az udvaron egy nagy fa alatt állt egy fehér (beszélgető) pad, ahol áhítattal hallgattam Sógor bácsi meséit, és ahol mindent meg lehetett beszélni. Nagyon szerettem ott lenni, mert úgy éreztem, hogy felnőtt számba vesznek. Nem volt gyermekük, talán ezért is foglalkoztak velünk különös szeretettel. Katonaként bevonultatott fogadott fiuk, Zoltán (aki valójában a testvérének gyermeke volt, és akit saját fiukként szerettek) a második világháborúban eltűnt, valószínűleg hősi halált halt. Jusztika néni élete végéig megőrizte azt a befőttet, amivel a fiát várta haza. Az üvegen az 1944-es évszám állt. Mindenkivel kedvesek, barátságosak voltak. A házuk kapuja mindig nyitva állt, sok ember megfordult náluk. Számomra nagyon érdekes dolgokról beszélgettek. Sokat levelezett, az újságot nem a postással hozatta ki, hanem minden nap elsétált a postahivatalba. Emlékszem, hogy mindig a Szabad Európa rádiót hallgatták. Még ma is a fülembe cseng a „Dóra jelentkezik, Dóra jelentkezik” férfihang. Gyerekfejjel az ott töltött napokat nagyon élveztem, mert minden olyan érdekes, olyan titokzatos volt. Később, felnőtt korunkban is a fehér „vallató pádon” ülve, komoly dolgokról, a családról, a munkáról és a világ dolgairól beszélgettünk.”28 Deli Lajos élete és munkássága, ma is példaként szolgálhat minden pedagógus számára. Jó lenne, ha emléke és neve, nem tűnne a feledés homályába. Hiszem, hogy Székkutas haladó szellemű vezetői és a múltat tisztelő polgárai, megbecsülik, és nem felejtik el azt az embert, aki annyit tett a település érdekében. 27 GYŐRI-TÓTH 12., 13. 28 Gila Kálmánné Kenéz Rozália visszaemlékezése. 261
