A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2017 (Hódmezővásárhely, 2017)

Emlékezés - Juhász Anikó: Szemelvények dédapám, Elek Pál visszaemlékezéseiből

hogy azok a lázadók. Nekik estek és azokat jól meg kardlapozták, pedig azok se tudója, se látója nem voltak az esetnek.

A Beregi ház erkélyén megjelent egy magasabb rangú katonatiszt és az mondta a huszároknak, hogy ne azokat üssék, hanem amott a városháza előtt zajongó tömeget. De mikor az a tömeg is meglátta a huszárokat, azok elkezdtek szanaszét szaladni. El is tűntek mihamarabb a láthatárról. A Zrínyi utcán menőket érték utol a katonák. Azokat, akik a kapukon nem menekültek be, jól meg kardlapozták. Ekkor már a rendőrség is kijött a városháza udvarból és elkezdték a zendülők összefogdosását. Láttam, hogy Privitzer rendőr hadnagy egy idősebb embert - akinek vérzett a lába szára és a csizma szárán mutogatott egy revolver golyó helyét - amint ott megakadt, be akarta kísérni, de az nem ment. Privitzer kirántotta a kardját és ott a mi szemünk láttára ugyancsak veri ám a karddal. Mink s gimnázium kapujából néztük az esetet. Előbb sajnáltuk az öregembert, mert nagyon megverte Privitzer, de később megtudtuk, hogy az ingerelte a tömeget, hogy ne hagyják Szántót a tömlöcbe, szabadítsák ki. így keletkezett a zendülés, ebből indult ki.

Amikor haza mentem elmondtam, amit láttam. Nagyapám igen kemény szavakkal rám szólt, mit kerestél te ott, hátha téged is meglőttek volna, vagy a huszárok elgázoltak volna? Kicsi híja, hogy meg nem vert, de én igazoltam magam, hogy egész véletlenül az iskola kapujából néztük több diáktársammal az esetet. Jól van, nyugodott bele a történtekbe, de még azután is kérdezte, hogy nem voltunk tán szereplői is? Ugyanis többé-kevésbé megijedt, hogy olyan alaposan beszéltem a dologról, hogy tán mi is köztük voltunk a zendülők- nek, de aztán elhitte, hogy úgy volt, ahogy elmondtam. így láttam egy forradalmat is az életemben.

Elek Pál önéletrajzi írásából: A millenniumi emlékmű felavatása Pusztaszeren

1896-nak a nyarán, Péter Pál napján volt az ezredéves ünnepély Pusztaszeren. Hatalmas és látványos ünnepség volt a Honfoglalási Emlékmű leleplezésére. Erre az ünnepre elmentünk. Nagyapám is el akart menni. Előtte este ki is jött a tanyára, akkor este sokáig elbeszélgetett a ház előtt bátyáimmal. Több felé villámlott az ég alján. Ebből a jelenségből sok esőt jövendölt másnapra Nagyapám. Úgy is lett. Már kora reggel felkeltünk, hogy a jószágok körül elvégeződve induljunk a pusztaszeri ünnepségre. El is mentünk mi fiatalabbak, a három bátyám és én. De Nagyapám lemondott az eljövetelről, mert már akkor esett az eső. Mint beteges ember félt a rossz időtől, ami be is következett. Mindszentig mentünk kocsin, onnan tiszai gőzhajón vittek át a túlsó partra. Ekkor ültem gőzhajón először életemben. A túlsó parton kiszállva elindultunk gyalog az Emlékmű felé. Rengeteg nép vándorolt ekkor oda.

Fel voltak már akkor állítva a díszsátrak az előkelőségek fogadására, de az eső esett mindig. Elmentünk az Emlékmű részére elkerített helységig, de már csak jeggyel lehetett bemenni a meghívott vendégeknek. Ott a kapunál állott két rendőr, az tartotta fent a rendet. Jött egyszer Karancsi Dániel református pap. Neki volt jegye és ment befelé. Jött utána egy magas, szikár, mezítlábas ember, kifordított subával a vállán. Az is menni akart a pap után befelé. A csendőrök kérték a jegyét, de nem volt, akkor meg nem szabad bemenni, még a méltóságos urak meg nem érkeznek és a leleplezési aktus meg nem történik -világosították fel a csendőrök a bácsit. Az pedig nagy méltatlankodással vágott vissza, hogy akkor meg már nem nézi meg. A csendőrök is elvesztették a hivatalos komolyságot, jóízűen nevettek,

253