A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2016 (Hódmezővásárhely, 2016)
EMLÉKEZÉS - ÁBRAHÁM FERENC: A híradó újságíró
Új családot alapított, feleségül vette Lucienne Lina Lefebvre-t, akivel egy fiúgyermeket (a szerző féltestvérét) neveltek. Először 1957 januárjában adott hírt magáról, feltehetően a magyarországi forradalmi események és következményei késztették levélírásra. Ebből megtudtuk, hogy megnősült és közös gyermekük is született. Levelezés kezdődött, segítségül csomagokat is küldött: ruhát, cipőt, csokoládét, egy gyönyörű színesceruza-készletet, amely akvarellfestésre is alkalmas volt. (Ebből pár ceruza és a színes doboz azóta is a birtokomban van.) Apám az idegenvezetői munka mellett rádiótechnikai szaktudást is szerzett. Az ő generációjának a rádió volt a technikai csoda, mind a Don-kanyarban, mind az MTI-ben a rádió elemi munkaeszköze volt. A kapcsolattartás, levelezés során visszatérő gondolat volt, hogy látogassak ki Párizsba. Az útlevélkérő kezdeményezésünk nyomán meglátogatott minket Üllőn egy rendőr, aki elárulta, hogy nem fogok útlevelet kapni. Ha látni akar az apám, jöjjön haza - tanácsolta. Később a közelgő katonai bevonulásom miatt nem is kezdeményeztük az útlevélkérelmet. A fellazuló Kádár-rendszerben, az 1980-as években már volt kiutazási lehetőség turizmus céljából a nyugati országokba, és három évente fejenként 70 $- nak megfelelő valutát lehetett kiváltani. Mindezen „csodás” feltételek mellett 1987. július 29-én- immár feleségemmel együtt - másodszor is Párizsba utazhattam. A francia főváros repülőterére gépünk többórás késéssel, késő éjjel érkezett meg. Apámat és feleségét, Lucienne-t egy lefelé ereszkedő mozgólépcsőn pillantottuk meg, amint kétségbeesve vártak ránk. A nagy találkozás pillanatának elmaradása után, mivel lekéstük az utolsó metrót, elcsigázva értünk apámék Ivry-sur-Seine- ban található otthonába. A náluk töltött tíz nap alatt nagy szeretettel vettek körül bennünket. Apám minden napunkat megtervezte, ellátott minket a szükséges tudnivalókkal, és ezek az információk, amiket, mint rutinos idegenvezető, csak ő tudott, sokat segítettek nekünk. Javaslatára még a tengerhez is elutaztunk. Feleségemmel 1993-ban újrajártunk Párizsban, nagyon kellemesen éltünk együtt az öregekkel. Beszélgetéseink során a régi idők nem kerültek szóba. Megnéztük Lucienne munkahelyét a Blvd St Michelen, ahol egy írószerboltban pénztáros volt nyugdíjasként. Többször találkoztunk Jean-René öcsémmel is, aki rendkívül jó benyomást tett ránk. Az 1993-as utazást követően levelezgettünk, húsvétkor és karácsonykor telefonon is beszéltünk, de többször már nem találkoztunk egymással. Az utolsó levelet 2004-ben kaptuk. Ez annyira zavaros volt, hogy felhívtam őket. Lucienne mondta, hogy apám kórházban van Alzheimer-kór miatt. Aztán 2005 áprilisában értesítést kaptam, mely szerint édesapám elhunyt. Zárszó Jelen írásban édesapámról, mint újságíróról van szó, bár ez a tevékenysége csak életének kisebb részét tette ki, hiszen amikor 1948-ban elbocsátották az MTI239
