A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2016 (Hódmezővásárhely, 2016)

TANULMÁNYOK - NAGY GYÖNGYI: Héjjahalomtól Kardoskútig

nyújtanak a kíváncsi érdeklődőnek ezen élő történelemkönyvek kőből faragott lapjai.

Hódmezővásárhelyen és a hozzá tartozó nagy kiterjedésű külterületen 1918 és 1938 között a város polgárainak akaratából és önzetlen adományaiból huszonhat emlékmű létesült. Nagy valószínűséggel nincs még egy olyan város Magyarországon, ahol mindössze húsz év alatt ennyi első világháborús emlék jött volna létre közadakozásból.

Az olvasókörök, az egyletek, a hozzátartozók, az iskolák, a különböző vallási csoportok, a város vezetői mind egyformán gondolkoztak: elesett hősieknek emléket kell állítani, hiszen egy társadalom részéről, amely túlélt egy vészkorszakot, amely életerős, fiatal férfi tagjait olyan nagy számban veszítette el, mint Hódmezővásárhely, ez lehetett a legszentebb kötelesség, amelynek szívesen tettek eleget, függetlenül attól, hogy melyik társadalmi rétegből érkeztek. Pedig volt elég baj ebben az időben. Ám az élmény közös volt, s ebből fakadóan a különböző körökben megfogalmazódó szándékoknak is egy irányba kellett vinnie a lakosságot. Ez pedig az emlékműállítás volt.

Különösen fontos volt ez azoknak a hozzátartozóknak, akik nem temethették el szeretteiket, hiszen az emlékművek jelképes sírokként is szolgáltak a gyászolóknak. A szűkebb városhoz, vagy az egyes külterületekhez való erős, személyes kötődés, valamint a gyászolás és a hősi halottakra való emlékezés kollektív élménye által ezek az emlékművek a 20. századi Hódmezővásárhely történelmének egyik legmeghatározóbb helyszín-csoportjává váltak. Ezek között különleges helyet foglalnak el a külterületen felállított emlékművek. Ezeknek a monumentumoknak a létrejöttében nagy szerepet vállaltak a hozzátartozók egy-egy olvasókörön vagy egyesületen belül. Minthogy nagy valószínűséggel a külterületről bevonult katonák nem a leggazdagabb néprétegbe tartoztak, hozzátartozóik erőfeszítéseit az emlékművek létrehozásáért különösen meg kell becsülnünk, s ki kell emelnünk.

A két világháború között ezen emlékművek mellett hősök napi megemlékezéseket is tartottak. Az ünnepi szónoklatok tartalma nagyon hasonlított a leleplezési ünnepségeken felkért előadók beszédeire. Mindig szóba került a gyászolók fájdalma, a magyar katona hősiessége, a megcsonkított Magyarország és árulói, a magyar jövőbe vetett hit, az ifjúság dicsérete és hazaszeretetre, elveszett hőseink iránt való tiszteletre való nevelése.

1945-től Magyarország új vezetői már nem tartották fontosnak az első világháborúban elesett hőseinkről megemlékezni. A Nagy Háborúban elveszett vásárhelyi katonák szellemei nem hallhatták többé a nyüzsgő tömeget május utolsó vasárnapján, amint megemlékezésre készülődnek az emlékművek közelében. Sokáig nem hangzott fel újra a Hiszekegy, a Himnusz, a Szózat, a hazafias versek és dalok is elfakultak, eltűntek az emlékezetben, mint ahogy megkoptak az emlékművek is, így a rájuk vésett neveket az érdeklődő ma már csak úgy tudja elolvasni, ha előtte eltávolítja róla a borostyánt.

161