A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2015 (Hódmezővásárhely, 2015)

TANULMÁNYOK - BÉRES DEZSŐ: A legigazibb vásárhelyi különc: Galyasi (Reisinger) Miklós újrakarcolt arcképvázlata

szerint ösztönös művész volt. Szerencse, hogy versírás közben ezt elfelejtette. Neki meg volt az emberi célja, mint ahogy nekünk is megvolt. Tehát, mondjuk, ő erősen a baloldalhoz húzott, mi, vásárhelyi származású emberek, más úton jártunk, de egyben megegyeztünk: hogy a magyar népet hallatlanul szerettük, és nemzetünket nem cseréltük volna el a világ bármely más nemzetével.”

Ez volt az a „szocialista erkölccsel össze nem egyeztethető” métely, ezt egészítették ki párizsi élményei. Hogy a francia századvég és a polgári dekadencia [findu siécle] mítoszát, titkait igyekezett átadni mindazoknak, kik belátható időn belül nyugati útra nem mehettek, fel sem merült vádlóiban.52 Ugyanebben a beszélgetésben mondta el: „Ma már nem írok. Én 1953-ban abbahagytam az írást. Körülbelül háromszáz versem közül van még ötven, amit nem szégyellek a magyar irodalomban.” - Sem itt, sem máshol nem indokolta. Az 1963. november 21-én „kiértékelt” ügynöki jelentés nem ilyen szűkszavú: „Más ügynökünktől származó jelentések alapján eddig úgy tudjuk, hogy Galyasi jelenleg is foglalkozik versírással, sőt, Grószné úgy nyilatkozott, hogy Galyasi verseit szándékukban van magnón és papíron megörökíteni. Galyasi verseiről több esetben úgy nyilatkozott, hogy jelenlegi versei nem alkalmasak a megjelentetésre, így most csak az asztalnak ír. Ezzel szemben „Joó” ügynök a jelentésben arról számol be, hogy Galyasival történt beszélgetése során előtte úgy nyilatkozott, hogy kb. 10 éve nem ír... a két ellentétes értesülést az ügyfeldolgozás során feltétlenül tisztázni kell, mivel büntetőjogi szempontból nem mindegy, hogy az összejöveteleken régen írt, vagy most készült versek, cikkek kerülnek megvitatásra. Tisztázandó továbbá azért, hogy tudjuk, melyik ügynökünk mondott igazat, lehetséges, hogy „Joó” fedőnevű ügynökben még nem bízik teljesen, azért nyilatkozik így előtte.”

Ez a szilencium lehetett önkéntes vagy felsőbb utasítás, mindenestre a jelentésből szembetűnik, hogy legalább két ügynököt állítottak rá, főleg, miután a rendszer számára nem makulátlan, nála alig idősebb Rudnay tanítvány Füstös Zoltán festőművészt felkarolta, itteni letelepedésében támogatta. A Balatonlellén született festőről, szerepe miatt, több szót kell ejteni. 1935-től kapcsolódott be a vásárhelyi müvészéletbe, helyi és fővárosi csoportos tárlatokon vett részt, 1940-ben a Vaszary Kolos bíboros, volt hercegprímás nevére báró Forster Gyula alapította díj kitüntetettje. Vendéglőt üzemeltetett a fővárosi Aréna (Dózsa György) úton, a zuglói nyilas pártalapszervezet tagja, a „nemzetvezető” Szálasi kormányában „a képzőművészeti ügyek kormánybiztosa” lett. 1946-ban a Nagykanizsai Népbiróság 8 év kényszermunkatáborba internálta, kedvezménnyel 1951-ben szabadult. Vásárhelyen előbb a mélyen katolikus Till Aran biztosított neki szállást a két utcaffontos Lotta palota (Szilárdy-ház) udvari műteremlakásában, majd miután rendeződött Galyasi lakásproblémája, ő segített, hogy az egykori Műverömben rendezhesse be életét, festőiskoláját. Felvetődik a kérdés, hogy miért támogatta a holokausztot épphogy túlélő, de ugyanezt kérdezhetnénk az egyházi szobrász Till Aran kapcsán is. Felvetődik annak ellenére, vagy pont azért, mert az egyes ítéletek szigora még a jelen kutatójában is kételyeket ébreszt, mindenki bűnös volt, aki a háborús években valami közéleti tisztséget vállalt, de az is bűnnek számított, ha valaki ilyen személlyel baráti, netán-tán meghitt kapcsolatban állt. 1945 és 1949 között megközelítőleg 60 ezer fő ügyét vizsgálták, 27 ezer elmarasztaló ítélet született, ebből 477 halálos ítélet, amiből 189-et végre is hajtottak. A kérdésre választ sokkal később kapunk magától Galyasitól, inkriminált ’56-os cikkében: „minden rendszer, minden világszemlélet annyit ér, ahány tisztességes ember fér el benne. — Nos, azoknak az embereknek - akiket az elmúlt

52 BÉRES Dezső: Beszélgetés Szabó Évával = W, 1994. okt. 28.; LÁSZLÓ József: Megkésett interjú = Délsziget, 1987. 9. 35-37.

205