A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2013-2014 (Hódmezővásárhely, 2014)
TANULMÁNYOK - BENKÖ László: Régi vásárhelyi mesterségek - Kemencerakók, kályhások
kenyerek sültek. A 18-19. század malomipara már nem köves, hanem hengeres őrlést alkalmazott, amelynek finomlisztjéből magasabbra megkelő, nagyobb kenyereket (3-5 kg) lehetett sütni. Ehhez azonban magasabb kemencékre volt szükség, hiszen a nagyobb kenyerek felső része az alacsonyabb kemencékben gyorsan megéghetett, és nem engedte volna a kenyér növekedését, átsülését. (Erdély egyes vidékein ma is alacsonyabb sütőkemencéket használnak, amelynek az a velejárója, hogy a feketére sült kenyerek külsejét sütés után leütögetik.) Az alföldi magas kemencékben (megfelelő betüzelés esetén) lassan és egyenletes világosbarnára sülnek a kenyerek. A vásárhelyi kemencerakók A kemence a ház legfontosabb építménye, a központja volt. Ősi eredetére utal, hogy részeit az emberi test tagjairól nevezték el: láb (lábazat), nyak, váll, fenék, száj (torok), búb, üstök (fej), stb. Elsősorban fűtésre és sütésre használták. A hetente készült kenyér sütésére, valamint külső és belső szárításra, aszalásra és főzésre is alkalmas volt. Az emberek legfontosabb, mindennapi táplálékát, a kenyeret csak jól megépített, takarékosan sütő kemencében lehetett elkészíteni. Az egyszerű vásárhelyi boglyakemence rakása régóta férfimunka volt. Ezek szakosodott zsellérek, majd parasztemberek közül kerültek ki, akik apáról-fiúra örökölték ezt a ki tudja mióta hagyományozódó tudást. Két-három ügyes férfi összeállt [gyakran apa és fia(i)] és „kerekben” azaz egy összegben vállalták fel az új kemence felrakását, vagy ritkábban javítását. Voltak egyedül dolgozó, háziak segítségével kemencét rakó kismesterek is, akiket egyik gazda ajánlott a másiknak, mert jó híre volt, jó kemencéket tudott rakni. A bevált kemöncemestörök szép formájú boglyakemencét raktak, mely nem repedezett meg és ami a legfontosabb volt, hogy jól fűtött és szépen lehetett benne sütni. Ezeket a kemencerakókat megbecsülés övezte, a paraszti közösség többre tartotta a tanult, céhes mesterekkel szemben. 1749-ben egy kétházas városi porta három kemencéjét 10 forintért csinálták (a ház[ak?] építési összköltsége mintegy 123 forint volt).5 Habár az 1803-ból származó vármegyei árszabásokban, a fazekas céh feladatai közé sorolják a kemencerakást és a kályhaépítést, a vásárhelyi céh irataiban és Kiss Lajos részletes tanulmányában (Vásárhelyi tálasok) nem találunk erre vonatkozó leírást. Az árszabásban felsorolt kemence- és kályhafélék inkább országosan és az Alföld más vidékein voltak jellemzők. Érdekességként felsoroljuk az 1803-as árszabás ide vonatkozó sorait: „Egy közönséges négy Szegletit Vörös Tserép-Kementzének felrakásáért 4 Ft Egy hasonló kállyha darabértfegy kályhacsempe] bé-tételével együtt 0,9 kr Szinte ollyan kissebb Kementzének fel-rakásáért 1,45 Ft Bögréből való Kementzének fel-rakásáért 1 Ft Hasonló Kementzének fel-állításáért, hogy ha maga a ’ 5 SZEREMLEI Samu: Hód-Mező-Vásárhely története. IV. köt. Hódmezővásárhely, 1911. 160. 45
