A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2013-2014 (Hódmezővásárhely, 2014)

EMLÉKEZÉS - MARTON JÓZSEFNÉ BAK Mária: Emlékeim Galyasi Miklósról

ért, ritkán vettem részt, valószínűleg azért, mert nem volt saját strapabíró kerékpárom, ami oda kellett volna.

Egyszer csak, jó két év elteltével, 1954 őszén Miklós bácsi bejelentette, hogy más irányú elfoglaltságai miatt megszűnik ez a baráti kör. Mi akkor azt gondoltuk, hogy ez csak ideiglenes lesz. Sokáig vártunk, hogy majd folytatódik összejöveteleink sora, de ez nem következett be. Az iskolában többször is rákérdeztünk erre Tölcséry tanár úrtól, de kitérő és számunkra semmitmondó válaszokat kaptunk. Rendkívül kétségbe estünk, és úgy éreztük, hogy elvettek tőlünk valami nagyszerű és csodálatos dolgot, ami nekünk járt volna, és ami már nem pótolható.

Mai szemmel tudom, hogy a politikai légkör is megszigorodott körülöttünk. Hiszen Nagy Imre reformjai nem valósulhattak meg 1953-tól, leváltották, miniszterelnöki tisztségéből, és a Rákosi-, majd a Gerő-rendszer nyomása még erőteljesebbé vált abban az időben. A szürke, hideg, kivilágítatlan város is mintha ezt az érzést mélyítette volna el bennünk.

Közel hatvan év távlatából elmondhatom, hogy Galyasi Miklós bácsi reneszánsz ember volt. Sokoldalú, talán mint ilyen, az utolsó mai korunkban. Sokrétűen alapos tudásával, felkészültségével s mély humánumával, kedvességével elbűvölt bennünket. Tanáros pedantéria nélkül tanított bennünket, egyszerűen csak beszélgetett velünk, közben azt az érzést keltve bennünk, mintha mindenre az ismeretszerzés közben magunktól jöttünk volna rá. Óriási tudását szívesen megosztotta velünk, fiatalokkal. Várt bennünket minden vasárnap, mint ahogy mi is vártuk a vele való találkozásokat. Póz nélküli magatartása, fanyar humora, ízes, az iróniát sem nélkülöző beszéde, szólás-mondásai ma is bennünk élnek. Részben neki köszönhetem - gondolom nemcsak én -, hogy az vagyok, ami vagyok. Benne is munkált az a világjobbító szándék, ami minden igaz emberben ott van.

Sajnos ma már alig van olyan ember, akivel fel tudnám idézni a vele kapcsolatos élményeket. A Bethlen Gábor Gimnáziumban iskolatársaim voltak Hadas Jancsi és barátai (akiknek a nevére már nem emlékszem). Jancsi villamosmérnök, igazságügyi szakértő, kiváló feltaláló lett. Osztálytársaim közül Novák Éva (vegyészmérnök) meghalt, Aranyossy Enéh is csak iskolatársam (Tölcséry tanár úr unokahúga könyvtáros lett) volt, a művészet- történeti szakkörbejárt, és talán még él Budapesten.

Ám, hogy mennyire élt bennem Galyasi Miklós emléke, arra igazán harmincöt évvel későbbi olaszországi utam során döbbentem rá. Amikor Assisiben végre megláthattam Miklós bácsi kedvenc Giotto-képeit, úgy éreztem, hogy csöndben mögöttem áll, és mosolyogva azt mondja: „Na látod kislány, ugye mögmondtam, milyen szép ez a madonna, majd kilép a képbül. ”

272