A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2012 (Hódmezővásárhely, 2013)

SZEREMLEI SÁMUEL SZÜLETÉSÉNEK 175. ÉVFORDULÓJA TISZTELETÉRE RENDEZETT EMLÉKKONFERENCIA - MARJANUCZ László: A 18. századi Hódmezővásárhely Szeremlei művében

désre. Ennek következtében Vásárhelyt, Szentest és Makót 1699-ben tekintélyes számú népesség szállta meg. Konkrétan 12 gazda „családostóli” visszatérését említi Szabadszállásról, s a község gyors megalakulását, minthogy a házak a belterületen fönnállottak, az elhelyezkedés és berendezkedés nehézség nélkül lezajlott. Ezt az állítását a tiszántúli egyházi kerület jegyzőkönyvére hivatkozva támasztja alá. 1701-ben már 146 házas gazda, 17 zsellér, 46 felnőtt legény és 11 felnőtt lány élt Vásárhelyen. Legfigyelemreméltóbb megjegyzése, hogy a telepesek között 14 család volt az idegen, a többi mind itt született. Az adat forrása a város 1701 -i összeírása, melyet a Károlyi levéltár iratai között talált a szerző. Szeremlei megkülönbözteti a „községet”, az irányító szervezetet, a tisztikart (bírák, esküdtek, egyházi gondviselők stb.), és a „várost”, mint települést (bel- és külterület, lakosság, gazdálkodás). Ekkor formálódott ki a modernkori Vásárhely, korábbi falvak pusztává lett helyeit (Erzsébet, Férged, Kutas, Mágocs, Mártély és Csomorkány) legelőként a város külterületéhez kapcsolták, anélkül, hogy azért bárkinek is adóztak volna. Ezek egy részét különben a visszakerült lakosok elei zálogban bírták. Ily módon a város hatósági és jogi állásában is változás állott be: mivel a lakosság taksafizetés nélkül birtokolt a földeket, ez által félig már kilépett a földesúri hatalom alól, melynek a török uralom alatt egyébként is csak az árnyéka volt meg.

Karlóca után a fölsőséget minden ügyben a szegedi kincstári tiszttartóság gyakorolta, innen jött minden rendelet, és ehhez kellett fordulni minden fontosabb ügyben. A régi földesurak vagy ezek ivadékai közül senki nem jelentkezett jogaival, csupán Bercsényi Miklós és Dőlni István Csanádi püspök maradt birtokban. Utóbbi serény volt a püspöki ősi jószágok kikeresésében (104 község és puszta, köztük a város által bírt Kopáncs, Csókás, Mágocs, Csomorkány, Mezőhegyes, Tótkutas, Sámson), amelyek a külterületen feküdtek. Maga a város 1702-ben saját dézsmáját a váci püspöktől vette haszonbérbe. Vagyis Vásárhely, mint város a váci, külterületei a Csanádi püspök fönnhatósága alá tartoztak dézsma szempontjából.

Láttuk a váci püspök régi jogon akart hozzájutni a dézsmaszedéshez. De ez nem volt olyan egyszerű, mert a föld hasznainak élvezetébe még az egyház is az udvar átadásról szóló rendelete után léphetett. Vásárhelyre igényt nyújtott be a váci püspök is régi jogon, s intézkedett a tizedjövedelmek behajtásáról. Csakhogy ennek épp a kincstár állott útjában, amely azokat haszonbérbe vette, s esze ágában sem volt a kezeiből kiengedni. Látni való, hogy állam, egyház és magános a saját jogosultságát dézsmás illetve taksás helyek megszerzésére igyekezett fölhasználni, mert jövedelemhez akart jutni. Szeremlei sok adattal alátámasztva mutatja be ezt a versenyt az adózó telkekért, határrészekért. Csongrád, Csanád megye jóformán még pusztaságban állt, csekély számú telepes élt rajta, akiket a katonai ispánság oltalmazott pl. a váci püspök túlkapásaival szemben.

Szeremlei a török utáni időszak legnagyobb eredményének a katonai garázdálkodás megszűnését tartja, amely százados rettegésnek és szenvedésnek volt oka. Ez mutatja, hogy az embereket a törökkor végén nem annyira az adózás, a feudális terhek nyomasztották, mint inkább a különböző katonai fosztogatások, portyázá24