A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2011 (Hódmezővásárhely, 2012)

TANULMÁNYOK - Antal Tamás: A magánjogi községi bíráskodás Magyarországon, különös tekintettel Hódmezővásárhelyre, 1877-1944

tisztviselők láttak el elsőfokú törvénykezési tevékenységet a bírákra irányadó szakmai biztosítékok egy részének megléte nélkül. Ezen az sem változtatott, hogy a jogszabály meghatározta azon összeférhetetlenségi körülményeket, melyek fennállása esetén valaki nem volt békebírává (községi bírává) kinevezhető, vagy az adott ügyben egyébként nem járhatott el.6 A törvény az ítélkezés függetlenségének biztosítása érdekében annyit deklarált, hogy az eljáró tisztviselők a szándékosan vagy vétkes gondatlansággal okozott, másként el nem hárítható kárért teljes vagyonukkal felelősséggel tartoztak, fegyelmi szempontból pedig a békebírák és a szolgabírák e jogkörükben a bírákra vonatkozó 1871: VIII. te.,7 az egyéb tisztviselők viszont a községi és törvényhatósági tisztviselők fegyelmi eljárását tartalmazó jogszabályok hatálya alatt álltak.8

Az 1877. évi szabályozással szemben gyakorlati ellenérvek is elhangzottak. Ebből az első abban állt, hogy a mezei rendészeti károk megtérítése iránti keresetek kivételével a felperes (panaszos) részére a községi bíráskodás útjának igénybe vétele nem alternatív jellegű volt, hanem kötelező, a második nehézséget pedig az eljáró közigazgatási szervek gyakori késedelmes - 30 napon túli - ügyintézése jelentette.9

Ugyanakkor a polgári községi bíráskodás és a kisebb pertárgyértékü ügyekbeli - akkoriban használt kifejezéssel „bagatell” - bíráskodás nem volt egymással teljesen szinonim fogalom. A községi bíráskodás tárgyi hatályába eredetileg csak a 20 forintot meg nem haladó pénzkövetelések, ingóságok kiadása vagy munkaviszonyból eredő pénzkövetelések érvényesítése iránti eljárások tartoztak, valamint az ugyanazon értékhatárig terjedő kamat, tartási és életjáradéki perek, ha az utóbbiakban a főkötelezettség bírói ítéleten, egyezségen avagy közjegyzői okiraton alapult, illetve ha a kötelezett egyébként azt nem vonta kétségbe.10 Sajátos ügytípust képezett a mezei rendészet, amely keretében a mezei rendőri bírságok feletti kártérítési (vadkárok megtérítésére irányuló) ügyekben11 - szintén 20 forintos értékhatállyal, de a főszabálytól eltérően - a panaszos választhatott a járásbíróság és a községi bíráskodást végző szervek között.

Az eljárásban a szóbeliség, a közvetlenség és a nyilvános pervitel elvei érvényesültek, szemben az 1868: LIV. te. (Ptrt.) általában írásos ügymenetével.12 Az eljárási szabályok közül feltétlenül kiemelendő, hogy a községi bíráskodásban esküvel való bizonyításnak de jure nem volt helye, azonban a vallomást oly6 1877: XXn. te. 8. §, 16. §.

7 Máthé Gábor 1982, 53-60.

8 1870: XLII. te. 77-87. §§ és a teljes 1886: XXIII. te.

9 Gaár Vilmos: A magyar Polgári Perrendtartás (1911. évi I. t.-cz.) magyarázata. Budapest, 1911. II. kötet, 376.

10 1877: XXO. te. 11. § 1-4. pontok, 14. §.

11 Lásd az 1894. évi XII. törvénycikk 74-92. §-ait!

12 Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Zalaegerszeg, 1996. 233-234.

26