A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)
TANULMÁNYOK - VARSÁNYI PÉTER ISTVÁN: Széchenyi István és Hódmezővásárhely (1845-46)
értékelte a szituációt a Magyar Tudományos Akadémia 1960-ban.5, Ezzel magyarázták azt a tartózkodást, amelyet az 1945 utáni történetírásnak - önként vagy kényszerből - vállalnia és tanúsítania kellett. Az 1950-es évek történetírása az elmúlt évszázadokat „óriási, makulátlan hősök és sötét árulók mesejátékává” változtatta. Csakhogy Széchenyi Istvánnal képtelenség volt ilyen egyszerűen elbánni: a Hitel írója, az Akadémia (Magyar Tudós Társaság) alapítója, a Lánchíd építtetője nem minősülhetett egyértelműen és egyáltalán reakciós személyiségnek. Voltak ugyan elutasító, kirívó megnyilvánulások, de találkozhattunk árnyaltabb ábrázolásokkal is. Az átfogó, új értékelésre azonban egy „dekadens gróf” esetében 1960-ig, halála centenáriumáig kellett várni. Mégis: az 1960-as években - a dogmatikus szemlélet maradványaként - nem tudtak mit kezdeni Széchenyi nagybirtokos, arisztokrata voltával, minden abból származó következménnyel. Holott éppen azt illene vizsgálnunk, hogy részint főnemes volta ellenére, részint éppen az abból adódó lehetőségek felhasználásával a nemzeti haladás szemszögéből milyen jelentős elképzeléseket tudott valóra váltani (témánknál maradva: éppen a Tisza völgyében). Találkozhatunk olyan véleménnyel, hogy a Tisza szabályozása Széchenyi István gyakorlati tevékenységében amolyan marginális jelenség volt. Nem kétséges, hogy kezdeményezéseinek jelentős részére külföldi minta adott ösztönzést (1841-ben írta: „mi... némileg fellármáztuk honunk nem egy vidékét”53 54). De hát ő - bevallottan - mindent hajlandó volt utánozni, követni, bárhonnan is hozta azzal össze a sors, csakhogy használhasson, a polgárosodás útján haladhasson.55 Ami a mellékességet dleti: Széchenyinek nem volt olyan alkotása, legyen az akadémia, szederegylet, kőhíd, folyószabályozás, amelyhez ne egész lelkét adta volna. Ez kölcsönzött munkájának sikert, vagy éppen maradandó értéket. Furcsának tűnhet, de megkérdezzük: kortársunk-e Széchenyi? Kétségtelen, hogy az utóbbi időben ismét divatba jött. Pénzt adnak ki arcképével, új szobrai emelkednek köztereinken (Hódmezővásárhelyen is), intézményeket, hitelkonstrukciót, állami díjat neveznek el róla; kezdetben pártok, politikai szervezetek licitáltak egymásra: ha István gróf élne, melyikőjük fényét emelné tagságával. Figyeljünk azonban a nemes gróf szavaira: „...én mostanság sem ellenzéki, sem konzervatív nem vagyok, hanem ha már valami politikai titulusomnak lenni kell, becsületes progresszista, ernyedetlen reformer”.56 A párt, mint olyan, számára a „pártosodással” azonos fogalom, s így negatív kategória. A pártok feletti Széchenyi a polgári nemzet megvalósítását szorgalmazta, e közcél érdekében az 53 MTA Történeti Főbizottsága és a Történettudományi Intézet tézisei = Társadalmi Szemle, 1960. 2. sz. 54 SZÉCHENYI István: Sopron-vasi szederegylet könyv, Sopron, 1841. 55 Több változatban is közszájon forog egy Széchenyi-idézet. Az eredeti: „Szorgalmasan dolgozom - s önérzetesen - Ha lenyírják a szárnyamat - járok majd a lábamon; - ha azt is levágják, a kezemen járok; ha azokat is kitépik - hasoncsúszok!” (1832. június 26.). SZÉCHENYI: Napló, 710. 56 SZÉCHENYI István: Politikai programtöredékek. Pest, 1847. 36
