A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)
TANULMÁNYOK - MAKÓ IMRE: Hódmezővásárhely román megszállása, 1919-1920
tóriumi tag felesége volt. A kivégzettek közül csupán a közismert bűnöző Vékony Jánosról tudott, hogy fegyvert fogott a románokra. A megszállók az ország más településein (Apátfalva, Monor, Fegyvernek, Mesterszállás) is követtek el hasonló méretű tömegmészárlást. Az okok, a felelősök és az elkövetők hovatartozása ezeken a helyeken egyértelmű. Az analógia megerősítheti a Vásárhelyen újabban, új források bevonásával elvégzett kutatások alapján megvonható következtetést. A megszállók katonai veszteségeiket és a civil lakosság, közelebbről az osztályhelyzetéből adódóan a Vörös Hadsereg bázisát adó s azt tevőlegesen is támogató szegényebb rétegek ellenséges, fegyveres szembefordulásig elmenő magatartását torolták meg. Az előzményekből következett, hogy a megtorlás egyúttal a megfélemlítést is célozta. A kivonulás 1919 augusztusától a románok birtokukba vették Magyarország jelentős részét, a főváros után Északkelet-Dunántúlt is. A Tiszántúl az országtól továbbra is elszakítva katonai közigazgatás alatt maradt. A magyar kormány ugyan október elején Csongrád vármegye és Hódmezővásárhely város területére kormánybiztos-főispánt nevezett ki Szathmáry Tihamér, az őszirózsás forradalom idején innen eltávolított rendőrfőkapitány személyében, a debreceni román főparancsnokság döntése értelmében viszont főispáni jogkörét a vármegyének csak a Tisza keleti partján fekvő két járásában gyakorolhatta. Háromheti itt tartózkodása után a székhelyét végül Csongrád községben állította fel. Tapasztalatairól jelentést küldött a magyar belügyminiszternek, és kérte közbelépését, esetleg egy antant misszió kiküldése érdekében. Mint írta, „valószínűnek látszik az a román tisztek köréből kiszivárgott tendencia, hogy a Tiszától keletre fekvő vármegyék magyar lakosságát oly mértékben kívánják zaklatni, hogy a nép kétségbeesésében a Romániához való csatlakozást kérelmezze”.63 Az úgynevezett Zóna lakossága mohó kíváncsisággal figyelte a megszűrten, de meglepő részletességgel, és szinte naprakészen közreadott híradásokat a magyar belpolitikai és a külföldi történésekről, amelyből a saját jövőjét is igyekezett kiolvasni. Bár a megszállás mit sem enyhült, a Dunántúl kiürítéséről, a Nemzeti Hadsereg Budapestre történt bevonulásáról, majd a párizsi béketárgyalások megindulásáról érkező hírek az éltető reményt jelenthették a nehéz hónapokban. Az ország belpolitikai erőviszonyait taglaló írások már a felszabadult politikai életre való készülődést sejtették. A békekonferencia határozatai folytán az ország területéről kiszoruló román impérium mindent elkövetett, hogy jelenlétét véglegesítse a tiszántúli területeken. A lakosság erről áttételesen, a kapcsolódó rendelkezésekből értesülhetett. Az aradi Uzletvezetőség szeptemberben közölte a román államvasutaknak (CFR) az új országhatárnak megfelelő végállomásait, amelyek közt már Földeák és 63 VRÚ 1919. okt. 9, 11.; CSML HL Főisp. ir. 7/1919. 153
