A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
ADATTÁR - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: A körtöltésen túl ott a nagy világ
„1929. június 24-én indultunk. Köröskörül az Alföld határtalan horizontja terjedt, mint egy kalászhullámos óceán. Volt már itt egyszer tenger. Ősidőkben az egész Alföld tengerfenék volt, de kiszáradt s ágyát feltöltötték a folyók és a szelek. Az emberi munka ím visszavarázsolta a hullámos tengert... Régen falvak voltak erre, de a török időkben elpusztultak. A megmaradt községek magukba olvasztották az elpusztult falvak birtokát s nagyhatárú községekké váltak. A határ távolabbi részét kezdetben legelőnek használták, de mikor a lakosság megszaporodott, a legelőt fel kellett osztani szántóföldeknek. Csakhogy ezek a földek messze estek a községtől, azért lakást és gazdasági épületeket, vagyis tanyát kellett rájuk építeni. Kunhalmok s működésben levő szélmalmok mellett haladtunk el. Lehetetlen volt nem beszélnünk arról, hogy a kunhalmok nem szélalkotások: emberkéz munkái. Hamut, égetett csontot, régi edényeket, fegyvereket, ékszereket, olykor korhadt fagerendákat ástak ki azokból. Nagyon-nagyon régen temetkezésre szolgáltak. Közepükön tölgyfagerendákból sírkamra volt, abba rendesen zsugorítva temették a holtat. Hazánkban a Dunántúlon s az Alföldön vannak ily kunhalmok. A nevük a kunokra utal, de a mi kunhalmaink nagyon régiek, leginkább a Kr. e. VI. és Kr. e. IV. század közti időszakból valók. A szélmalmoknál megfigyeltük, mint forgatja a szél a szélkerekeket. Könnyű volt elgondolnunk, hogy viszont ez mozgatja a hajtószerkezetet, mely az őrlőjárattal együtt a téglából való toronyszerű épületben szorong. Megemlítettük, hogy szélmalmaink nem német, hanem holland rendszerűek: a szélkereket nem az egész torony, hanem csak a süvegszerű tető elfordításával kell beállítani a szélirányba. Megemlékeztünk Cervantes spanyol író »Don Quijote« c. regényének hasonlónevü, hóbortos hőséről, [...] de eszünkbe jutottak Petőfi »Kis-Kunság«-ának záró sorai is. Sajnos, az alföldi táj e jellegzetessége eltűnőben van már. A szélhajtotta malmok nem bírnak versenyezni a gőzmalmokkal... Szolnokig mindenütt láttuk, hol közelebb, hol távolabb, a füzesek közt tovasikló Tiszát, ezt az óriási kígyót. Helyenként hátának ezüstös pikkelyeit is szemünkbe ragyogtat- ta a nap sugara. Hogy ne jutott volna eszünkbe Petőfi »A Tisza« c. költeménye... Vármegyénk székhelyére, Szentesre érkeztünk. Csak pár percet töltöttünk itt: nem mehettünk a városba. De a vonatból is megfigyelhettük távlati képét és települését és megérthettük, hogy fejlődését minek köszönheti: fontos átkelőhely a Tiszán a Kőröstorkolat mellett fekvő Csongrád felé. Láthattuk, hogy csinos, jól rendezett város s megnézhettük kibővített s újjáalakított állomásépületét. [...] Kunszentmártonnál áthaladtunk a Tiszába siető Körösön. Átutazva a Nagy-Kunság rónájának nyugati részén, elértük a Tiszát. Átrobogtunk az itteni román-vörös harcok során felrobbantott, de már helyreállított vasúti hídon s Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegye székhelyére, Szolnokra érkeztünk. Több vasútvonal egyik főtalálkozója, fontos átkelőhely a Tisza könyökénél, a tiszai hajózás legfontosabb felső állomása, már az Árpádok alatt, sőt már a római világban is sólerakó- és árusítóhely. Neve is a latin sál szóból jött, ami sót jelent. [...] Vára ma már nincs meg, Damjanich és Vécsey parancsnoksága alatt itt verték szét honvédeink Karger osztrák tábornok dandárát. 1919 májusában a román s a vöröshadsereg ütközött itt össze. Ekkor robbantották fel a vasúti hidakat is, amelyeken átjöttünk. Mindenekelőtt megszemléltük a vasútállomás nagy forgalmát. Majd végigmentünk a város főútvonalán, megfigyelve élénk kereskedését és építkezéseit. Elhaladtunk a vármegyeház előtt. Megnéztük az 1949-i szolnoki csata emlékoszlopát, s hálás érzéseket fűztünk köré koszorú gyanánt. Közelről láttuk a kéttornyú közúti tiszai vasúidat, a tiszai kikötőt, a vízi forgalmat s úszásban láttunk tutajt és motorcsónakot. A felső-Tisza erdős hegyvidékéről sok 376
