A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

TANULMÁNYOK - BENKÓ LÁSZLÓ: Régi vásárhelyi mesterségek - A kelmefestő és vegytisztító (kitekintés a kékfestő mesterségre)

Közvetlenül a háború után még nem volt anyaghiány, működött a postai szállítás, és járták a festékügynökök az országot. Az államosítások után ezek megszűntek, egyre nehezebb volt beszerezni a festékeket, hiány volt tisztítóbenzinből is, utalványra lehetett csak kapni. Mint minden kisiparost, így a Boros- műhelyt is állandó ellenőrzéssel, központi árszabás bevezetésével, valótlan adóhátralék-behajtással akarták ellehetetleníteni. A belvárosi üzletből is ki kellett költözniük, államosították. Ekkor került az üzletberendezés a Könyves utcai műhelybe, ahol ma is őrzik. Az agitálások hatására id. Boros József felajánlotta a családi műhelyt, hogy ott alakuljon meg egy ruhafestő és vegytisztító ktsz. Ebből nem lett semmi, így magániparosként dolgozott egészen 1986-ig, amikor is egészsége már nem engedte a munkát. Ekkor vette át a műhelyet fia, aki gyermekei közül egyedüliként tanulta ki és folytatta a szakmát. Id. Boros József hatvannégy évi munka után, 1994-ben halt meg.

A legifjabb Boros József 1942-ben született, egy éves sem volt, amikor nagyapja meghalt, így a szakmát édesapja mellett szerette meg. Fiatal korában focizott, atletizált, édesanyja azt szerette volna, ha testnevelő tanár lesz, de mindig is a festőműhely vonzotta. így került szakmunkásképzőbe, ahol a szabókkal egy osztályba járva tanulta ki a ruhafestő és vegytisztító szakmát. Szegeden a Patyolat Vállalat Bajai úti üzemében vizsgázott. A katonaság után visszakerült édesapja mellé, ketten festettek és tisztítottak a műhelyben, édesanyja vasalta a tisztított ruhákat és foglalkozott a megrendelőkkel. 1967-ben nősült. 1974-ben meghal édesanyja, ekkor édesapja veszi át a vasalást, ő pedig marad a műhelyben. 1986-tól egyedül végzi a festést, a tisztítást, a vasalást és ő veszi fel a behozott ruhákat is. Aranykoszorús mesteri oklevelét 1996-ban kapta az Ipartestülettől. A családi műhely 2007 augusztusában volt 100 éves.

,JKelmefestés. Gyökerei természetesen az ősi kékfestés módszereire vezethetők vissza. Mindenekelőtt a festésre kerülő kelme anyagát kell meghatározni. Ez a kialakult szakmai tapasztalat szerint már ránézésre megállapítható. Külön festékek vannak a selyem-, pamut- és gyapjúfélékhez. Mintafestést mindig végezni kell, amelyet megszárítva az anyag megmutatja, hogy kell-e még világosítani, sötétíteni vagy árnyalni a festéken. A festeni valókat (a müszálasok kivételével) forralni kell, sóoldatos-festékes vízben. A forró víz és a só feltárja a természetes fonalak rostjait, így teljesen befestődnek, majd kihűlve visszazáródnak. Vannak közvetlen festő és savas festékek, amelyek elsőre más színt mutatnak, egy glauber sós oldatba áztatva - mint a fényképész az előhívó vegyszerrel - azonban előjön a kívánt szín. A festés a nagy rézüstökben történik, amelyek központi kazánból kapják a meleget. A nagyapa által 1929-ben épített festőműhelyben többféle méretű és anyagú üstökben történt a festés, volt olyan anyag, amelyet csak fakádban lehetett festeni. A nagyapa idejében jó minőségű német és svájci festékekkel dolgoztunk, színkatalógusból lehetett a kívánt színeket megrendelni. A nagyapám és az apám is mindig árnyalta, keverte a festékeket, hogy szebbek, más árnyalatúak legyenek, mint a másik kelmefestő által festett ruhák. Régen a jó minőségű szövetből varrott ruhákat, kabátokat többször is átfesttették az em- 132