A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2007 (Hódmezővásárhely, 2008)

TANULMÁNYOK - DÖMÖTÖR JÁNOS: Tóth Menyhért és Vásárhely

Tóth Menyhért hivatkozott a vásárhelyi múzeum igazgatójára. A Műcsarnok igazgatója azonban merev elutasítással közölte, hogy bármit is mondott Dömötör János, a tervtől nem hajlandó eltérni. Tóth Menyhért a végén azt mondta: „Kedves elvtársam! Nem ismeri ön a humanizmust?” Mikor nekünk mesélte el, még hozzátette: „És képzeld, nem ismerte.” Közöltük a művésszel, hogy ez elég baj, mert az események ilyen alakulása miatt barátaink most már nem merik vállalni a „rövid-utas” szállítást.

Mivel ekkor még kb. egy hónap volt a kiállítás nyitásáig, kértük, hogy adja fel a képeket vasúton. A nyitás előtti héten naponta hívtuk az állomást, és egyre nyugtalanabbul hallottuk a nemleges választ. Egészen szombatig, amikor közölték, hogy péntek este megérkezett ugyan a szállítmány, de nem tudják kiadni, mert a kulcs a raktárosnál van, aki éppen tanyai disznóölésen vett részt.

így azután - egyedülállóan a múzeum történetében - üres falak fogadták a mintegy 20-25 főnyi közönséget a meghívóban közölt vasárnap déli 12 órai időpontban. Őszintén be kellett vallani a jelenlévőknek a szállítási fiaskót, és azt javasoltam, hogy mivel a jelenlévő festőművész öt alkotását magával hozta, akit érdekel, fáradjon be az igazgatói irodába, és a kirakott festmények társaságában beszélgessünk a művésszel. Kilencen eleget tettek az invitálásnak, és a festmények megtekintése után kértük a művészt, beszéljen életéről, munkásságáról.

Az intézmény magnetofonja éppen a néprajzos munkatársunknál volt, így a mai napig sajnálom, hogy nem rögzítettük a közel egyórás vallomást, amelyet azzal kezdett Menyus, hogy „Nem vagyok a szavak embere”. Annyira azonban mai napig is emlékszem, hogy előfordult, szegénységük miatt gyalog ment Miskéről Budapestre, a Képzőművészeti Főiskolára (a Kalocsa közeli Miske mintegy 150 km-re van Budapesttől). És az is élénken él még emlékezetemben, hogy elmondta édesanyja utolsó szavait is: „Fiam, ne feledkezz meg az emberről”. Az „ember” az ács volt, aki akkor éppen a tetőt javította. Ezen kívül az is kiderült a beszélgetésből, hogy több mint 20 éven át szobafestésből és majoránnatermelésből, valamint bizonyos ideig a helyi képző- művészeti kör vezetésének szerény tiszteletdíjából élt. Végül ugyanekkor etikai alapon indokolta meg vonzódását az általa gyakran al174