A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2005 (Hódmezővásárhely, 2006)

ÉVFORDULÓ - VARSÁNYI PÉTER ISTVÁN: A literatúra nagy tanára Rendhagyó emlékezés a 20 éve elhunyt Láng Istvánra

án írt levelében -, még mindig eléggé érzem az operáció utóhatását. Gyenge és fáradékony vagyok”.

Figyelmeztetésnek vette (talán üzenetként élte meg), hogy az 1980-as évek első felében sorra mentek el a kortársai, egykori kollégái. 1980. január 1-jén távozott körünkből Sipka Sándor („a mi veszteségünknél a tietek csak azért nagyobb, mert a tietek jóval tovább tart”); 1984. április 17-én Tálasi István következett a szomorú sorban („Egy alkalommal például ő volt a medvetáncoltató és én a vásári medve egy színdarab epizód-jelenetében” - jutottak eszébe a hadifogságban töltött évek). 1984. július 10-én már csak emlékezhetett Tárkány Szűcs Ernőre („Sokat köszönhetek neki, 56 után ő volt, aki felkarolt és segítséget adott”); s ugyanezen év szeptemberében a gimnázium legendás könyvtárosára, Imolya Imrére („Szegény Inci, ő volt az utolsó olyan tanár, akinek még görög képesítése is volt”). Még 1980-ban, édesanyja temetése után írta: „Egyszerre nagyon-nagyon megöregedettnek kezdem érezni magamat” (1980. május 1.). Az elmúlás hangulata mindinkább hatalmába keríti: „Imolya Inci után, úgy látszik, én következem”. Idézett is egy hajdani versikét: „Klebelsberg elküldte névjegyét Bethlennek/ B.u.é.k. volt a szöveg ezen.../ Bethlen nem is sejti, hogy ez azt jelenti:/ Bethlen után én következem” (1984. október 27.). A levél dátuma mellett a későbbi ceruzás feljegyzésem: „Láng Stefi utolsó levele”.

1985. március 21-én hunyt el, a vásárhelyi Kincses temető fogadta be megfáradt, meggyötört testét. Sírján Kosztolányi Dezső verse emlékeztet arra, hogy itt egy irodalomtanár nyugszik:

„Ilyen az ember.

Egyedüli példány.

Nem élt belőle több És most sem él,

S mint fán se nő Egyforma két levél,

A nagy idő se lesz Hozzá hasonló. ”

Magyartanár volt, igazi magyar tanár.

174