A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2005 (Hódmezővásárhely, 2006)

ÉVFORDULÓ - VARSÁNYI PÉTER ISTVÁN: A literatúra nagy tanára Rendhagyó emlékezés a 20 éve elhunyt Láng Istvánra

kitüntetést sem kaphatta meg. Nem az igazgatóján múlott. (Hogy tudott örülni az MSZMP jóváhagyását már nem igénylő Pedagógus Szolgálati Emlékéremnek; milyen kitüntető helyet kapott ez az igénytelen medál a vitrinjében...)

Feltételezem, hogy sokan emlékezünk Prakovszkyra, Mikszáth Kálmán „siket kovács”-ára, aki templomi éneklés közben váratlanul lövést „hallott”. „Tele volt a falu a mulatságos esettel..., megmosolyogta mindenki”. Bezzeg lehervadt a mosoly az arcokról, midőn napok múlva megérkezett a hír: a kovács Sándor fia, cs. kir. hadnagy - azzal a bizonyos istentisztelettel egy időben - Milánóban főbe lőtte magát.

Déjá vu-érzés kerít hatalmába, valahányszor az utolsó találkozásunk bizonyos momentumára gondolok. 1984-85 tele lehetett, már ágyban fekvő betegként fogadta látogatásunkat. Régi jó szokásunknak megfelelően meghánytuk-vetettük a világ dolgait, benne a világtörténelem első nagy proletárállamának helyzetét is. „Hidd el Peták - hangzott Láng István próféciája -, a Szovjetunió napjai meg vannak számlálva!”. Baráti társaságban jót mosolyogtunk a tanár úr - általunk naivnak tartott - jóslatán. Ki gondolta akkor (aki ezt állítja, füllent!), hogy egy évtizedet sem kell várni, s a Föld egyhatodán megszűnik a kommunista társadalom, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége („A nagy Oroszország kovácsolta frigy”) átadja helyét a Független Államok Közösségének (1991. december). Hét évvel Láng István jövendölése után (no persze attól függetlenül) egyezmény mondja ki: „a Szovjetunió, mint a nemzetközi jog alanya és mint geopolitikai realitás, többé nem létezik”.

A mi régi, kaján somolygásunk is elhalt, átadva helyét az elismerés és meghatódottság őszinte kifejezésének.

6. A végzetesnek bizonyult betegségéről az első jelzések 1981-ben tűntek fel leveleiben. „Most már csakugyan nem tudom, leszek-e még valaha is egészséges. Legjobban talán akkor járhattam volna, ha a kórházban nem eszem és éhen halok” - írta 1981. december 15-én. A súlyos kór meglehetősen meggyötörte („még az ajatollahnak sem kívánom”), de nem menekülhetett az operáció elől sem. „Mostanában kevesebbszer ragadom meg a tollat - mentegetődzött 1984. május 20173