A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2004 (Hódmezővásárhely, 2005)
TANULMÁNYOK - SZIGETI JÁNOS: Juhász Gyula és a magyar Fiesole
elalélt, halkult, csendesedett, hogy ismét elemébe jöjjön, erőre kapjon és a művészsors mostohaságát emlegesse, a fájó érzések szükségszerű megörökítését, a kényszerű mellőztetést hangoztassa, amely kijárt akkor a legtöbb alföldi művésznek, írónak, költőnek. - Endre Bélának is, aki szegénységében a szépséget becsülte a legtöbbre. Kitárta karjait és az égre mutatott: a rézsutosan visszasütő, visszaverődő napsugár, a távolodó felhők felé emelte sámános tekintetét, mialatt hangja remegni, szeme fátyolosodni kezdett, ugyanúgy harmatosocltak a közelében levők szempillái is. Kinyílt az. ember szíve, kiáraclt, túláradt a költő egyéni, legbensőbb fájdalma, előre sejtett, közeledő tragédiája. A túláradó érzésben mélyre hajlott a költő maga is, egyéniségéből áradt, kicsapott a fájdalom felkorbácsolt hulláma, ebbe kergette bele magát az őszinte szónok, a búcsúzó ember: felzokogott, hullottak könnyei, előbb feje, mellkasa remegett, majd sírt egész testében, finoman - alig láthatóan - vonaglott minden tagja s mintha a fájdalomtól átszellemült test emelkedni készülne, sarkai nem érintették a földet, lábujjain állott és már megszokottan - az orrüregben és a garatban képzett hangon el-elakadva beszélt újra. Tompa Mihály nevét mondotta, ismét Endre Béláét hallottuk ki a tisztuló-csendesedő zokogásból. Mindannyian éreztük: Juhász Gyula elsősorban önmagát siratta. A beszéd valamennyi szava az élet panaszfalát ostromolta. Mindössze egyik félmondatára emlékezem: ritmikusan tagolt végső mondata a magyar alkotók mostoha sorsát idézte és benne e szavakat hallottuk: „Nem jutott neki se bér, se babér — csak halotti koszorú”.22 Juhász Gyula festőművész barátjától négysoros költeményében így búcsúzott: Juhász Gyula Endre Bélának sírjára Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony, Egy volt ö s a mező, benne a róna dalolt, Mások a parlagról büszkén magasodtak az égnek, O a magyar Alföld méla porába hajolt. Uo. 114
