A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1997 (Hódmezővásárhely, 1998)
ADATTÁR - Földvári László: Adatok Hódmezővásárhely lótenyésztésének és lóversenyeinek történetéhez
Városunk elhanyagolt lótenyésztése az ország békéjének állandósulása után mindinkább emelkedett - írta Szeremlei Sámuel Hód-Mező-Vásárhely története című ötkötetes munkájában - úgyhogy arra idővel mindennél nagyobb gondot fordítottak, annyival inkább, mert a ló a közlekedésnél és szállításoknál az öregek sopánkodása ellenére is, szükségképpen mind nagyobb alkalmazást talált. A törökök révén sok szép ló birtokába jutottak eleink, melyeket fajnemesítésre is használtak. Az ország visszafoglalása után is sokáig hajtottak török kereskedők dobruzsányi és más török ménlovakat a szegedi vásárokra. Gróf Károly Sándor a szükséges tenyészállatokat, török és nápolyi éneket a szegedi vásáron szerezte be, de összeszedte a vásárhelyi gazdák szép lovait is , és azokat csongrádi ménesébe vitette. A vásárhelyi pusztán a szabd ég alatt szilajon nevelkedett lovak szinte vad állapotban éltek. Időszakonként a „lovak megszelídítésére" a bíráktól kértek segítséget. 1770-ben az állami ménekkel való hágatás ügyét kormányrendelettel szabályozták, melyet követően a lótenyésztés ügye nagyobb lendületet vett, mivel a magas marmagsságú lovakat a katonaság állandó jelleggel jó pénzért mindig megvásárolta „A város által adott remonda csikók olyan szépek valónak, hogy Magyarország az idén szebbeket nem tudott produkálni" - írta Csekonics ezredes. 1829-ben a város ménesében 4 mént, a közönség számára 23 mént, a lakosság 14 ménesében pedig 11 ménlovat tartottak. A lótenyésztés a 19. század végére fejlődésének csúcspontjára érkezett, és töretlenül tartott az első világháború kitöréséig. Ezt a fejlettségi szintet többé sosem érte el. A helybeli sajtó ebben az időben sokat foglalkozott a lótenyésztés kérdéseivel: „Ma a modern cultúra nem engedi az efféle (szabadtartásos állattenyésztés) gazdálkodást. Kiosztottuk a legelőket természetesen a legnagyobb birtokosok nyerték ebből is az oroszlánrészt. Az állatokat istállózásra hajtották, melynek eredménye lön, hogy állattenyésztésünk azon magaslatról, melyen állt, csaknem a megsemmisülés, a végpusztulás szélére jutott. Különösen mondhatjuk ezt lótenyésztésünkről. Lehet e ott okszerű lótenyésztésről szó. hol a csikót úgy nevelik mint nálunk, születéstől kezdve szennyben, piszokban, hosszú télen át jó takarmány helyett tengeri szárral és szalmával tartva. Nem más a helyzet sajnos igás lovainkkal sem, mert a kenyérkeresőinket sem kényeztetjük. Télen ezeket is szalmával takarmányozzuk, nyáron pedig szik mezőn kákán, macskagyökéren tengetjük. Pár évtizeddel ezelőtt híres volt a győri, mezőtúri és debreceni lóvásár, melyek utóbbikján nem ritkán a legkitűnőbb Magyar és Erdélyországi faj lovakat lehetett találni, de a nemrégen lábra kapott rablógazdálkodás elűzte lovainkat mezöségeinkről. Méneseink nagy része elpusztult, lóvásáraink 190
