A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1997 (Hódmezővásárhely, 1998)

VÁSÁRHELYI ÍRÓTALÁLKOZÓ, 1995. AUGUSZTUS 23-26. - Ács Margit: Egy ilyen intellektuális izé arról, hogy van-e népi irodalom, ha a nép nem kér belőle

tát a kor igénye szerinti és szükséglete szerinti állandó változásban.

Ez utóbbi feladat korszerű műveltség, felkészültség, jó minőségű tudás nélkül nem teljesíthető. A népi-nemzeti felszínes összetapasztá- sa a konzervatív fogalmával könnyen tápot ad annak a triviális előítéletnek, hogy népinek lenni mindössze egy elavult kultusz szolgálatával jár. (Nem mintha a konzervatív eleve ellenérdekelt lenne a haladásban, de ez más kérdés.) És könnyen igazolást találhatnak benne azok a népiek, akik számára csakugyan nem jelet mást, s így eleven illusztrációi az előítéletnek.

5

S végre a tudatminőség említésével eljutottam arra a terepre, ahol kissé otthonosabb vagyok. Feltehetem a kérdést: író-e a népi író? Vagyis kapcsolódván korábbi állításomhoz, mely szerint a népi mozgalom inkább művelődési és politikai, mint művészeti mozgalom volt: most van-e népi ars poetica? Könnyű volna erre azt válaszolni, hogy nincs - hiszen nincs. Nagyon is különböző írók sorolódnak e csoportba sokszor csak származás (Kiss Benedek), csak nemzeti tudat nyílt megvallása (Páskándi Géza), csak pártpolitikai szerepvállalás (Kiss Dénes) miatt. És nem sorolódnak ide olyanok, mint például Kovács András Ferenc, aki a nemzeti kultúra múltjának űjraélésével teremti költészetét, avagy szociográfia-közeli prózát írnak (mondjuk Tar Sándor). Ez arra vall, hogy a népi író fogalmába még mindig a politikai jelentés a meghatározó. Jó lenne, ha a fogalom torzulásoktól való megtisztítása azzal az eredménnyel szolgálna, hogy újra világnézeti választás lesz és nem politikai besorolás vagy önbesorolás kérdése a népiség.

Mégis el kell ismerni, hogy beleértődik a művészethez való viszony sajátossága is. Egy sikeres posztmodern költő, nemzedéke méltán nagy figyelemmel övezett alakja egy vitánkban azt mondja: „Nincs nagyobb hazugság, egyszerűen nem lehet igaz, hogy valaki olyat merjen leírni: »Ki viszi át a szerelmet?«" A vita arról folyik, hogy elmúlt az idő, amikor a költő mint vátesz kinyilatkozhatott, ez póz és hazugság; a posztmodern az állandó önreflexióval ezt a hazugságot oldotta fel. - Bizonyos nyelvi formák kifáradása még nem bizonyítja, hogy az olyan ember, akinek kollektív identitása is van, abszurditássá vált - igyekszem érvelni. — Az ilyen tudat épp úgy realitás,