A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1996 (Hódmezővásárhely, 1996)
NÉPRAJZ - Földvári László: Élet a tanyán
egyforma magas ember igen kevés van. A kasza nyelének pontosan az állig kellett érnie, ill. a földre helyezett nyél végére minden pipiskedés nélkül rá tudta tenni az ember kényelmesen az állát. A kaszanyélen lévő két markolatnak, a felül lévő kiskacsnak és az alól lévő nagygamónak jó erősen a nyélbe csavarozva kellett lennie, hogy ne kotyogjon. A takarófának - mely hajlított szilfa vagy korona akácból készült - feladata a növénynek a földre döntése volt. Végét félkörívben, madzaggal feszitették a nyél végébe erősített szeghez. A kaszanyél végén található az ékkel ellátott bilincs, mely a kasza pengéjéhez való illesztést biztosította. Nem volt mindegy a kasza görbületi íve sem, mivel ettől függött, hogy mekkorát fogott a kasza. Ha hegye kissé befelé nézett (ez volt a jó), kisebbet, ha a hegye egyenesen állt, akkor nagyobbat fogott a kasza. A kasza élességét (bármilyen acélból is készült) egy ideig fenéssel lehetett biztosítani. Erre a célra szolgált a fenőkő, melyet marhaszarvból készült tokmánybán tartottak. Ezzel minden rend végén fenték a kaszát; eközben pihentek egy keveset. Miután a kasza éle megvastagodott, szükség volt a kalapálásra. Ehhez üllő és kalapács volt a szerszám. Az üllőre fektetett kasza élét apró ütésekkel nyújtották, de vigyázva nagyon, hogy „csipkés” ne legyen és be ne repedjen. Az aratás részesek bevonásával történt. Részesek azok a szegénysorsú emberek voltak, akik tizedért arattak. Ők hozták a marokverőket is, akiket a részből ők fizettek. A részesek az aratás idején teljes ellátásban részesültek! A tanya életében aratáskor minden megváltozott. Egy cél lebegett mindnyájuk előtt: minél hamarabb befejezni az aratást. Hajnali két órakor már mindnyájan kint voltak kötelet fonni, mivel ezt csak jó harmat mellett lehetett csinálni, és nagy szükség is volt a kévét kötő kötélre, mert a rendből való kötélkészítés lassította a munkát. A kaszás haladt legelői, utána a marokverő; ők általában fiatalasszonyok vagy gyerekekek voltak, akik kévébe gyűjtötték a levágott gabonát, és összekötötték a már előre elkészített gabonából sodort szalmakötéllel. A marokverő általában kukával verte a markot. A kuka könnyű, „gamós” fából készült, 50-60 cm hosszú, végén kampós alkalmatosság. Ez rávágásnál volt használatos, mivel ebben az esetben a levágott gabona a rend, az álló gabonára dőlt. 95
